Legyártottam a holnapi blogot, így már ma olvasható. Most is személyes lesz, mert apámról emlékezik halála kapcsán. (Illene tehát egy bekezdésnyinek lennie, de rájöttem ez a formális cél nem éri meg az értelmetlen sűrítést. Álljon itt minden, amivel az utókor tiszteleg a hét életet útnak indító apánk emléke előtt.)
Mindenki életében eljön az utolsó nap, az utolsó óra, az utolsó perc, az utolsó pillanat (közvetlenül utána az utolsó ítélet, hiszen kiesik az időből). De senki
nem gondolja, míg él, hogy nincs tovább. Ez az életösztön műve. Hátha van még remény,
hátha van még esély kijönni a gödörből. Így volt ez apánk életében is. Szegény
papa, túl három agyvérzésen, betegállományban töltötte napjait, s érezhette,
tudhatta, hogy nincs tovább, mégis tele volt élni akarással. Szinte megrendítő,
hogy egyesek, akik ugyancsak 1911-ben születtek, napjainkban fejezik be
életüket, ő pedig immár 47 éve halott.
Rettenetes furcsa, hogy mik bukkannak fel az ember emlékezetéből. Az egyik,
hogy 1960. december 18-án nálunk göngyölt marhaszelet volt ebédre a szokásos
makarónival. Pontosan érzem a mustáros-szalonnás hús ízét a szaftos
csőtésztával, s azon igyekezettel, hogy a tekercseket összekötő cérnaszálakat
kipiszkáljuk a tányér szélére.
Jó étvággyal ettünk, mint mindig. Aztán egy szieszta, majd egyszer csak
betoppant Aurél, apánk öccse. Igen, betoppantott, mert telefonja sem neki, sem
nekünk nem lévén nem tudott értesíteni érkezéséről. Meglepetés volt minden
vendégség az én gyermekkoromban, hacsak előre nem egyeztettek időpontot az
érdekeltek. (A mobilok korában elég érthetetlennek tűnhet, hogyan nem
lehetetett vonalas telefonhoz jutni a Rákori-korszakban. Pedig egyszerű az oka.
A telefon stratégiai eszköznek számított, melyen összeesküvéseket lehetett
volna megbeszélni, és egyáltalán. A komfortosság eme kegye csak a párttagokat,
párthű elvtársakat illette meg. Őket is lehallgatták. Mert akkoriban minden
gyanús volt, még az is, ami nem.)
Nos, közeledvén a karácsony, talán keresztapai kötelességének (is) eleget akart
tenni, mindenesetre eljött Aurél, és hosszasan beszélgettünk a nagyszobában.
Egyszer csak „zingölés”-be kezdett a társaság. Karácsonyi nótákat szedtünk elő,
a Stille Nacht is eldúdoltatott. Aurél általában tercelt, amikor a dallam úgy
kívánta. Emlékezetem szerint a grószi-féle (apai nagyanyánk) magyar nóták is
előkerültek. Ha felmegyek a budai nagy hegyre és társai. Tehát egyfajta
nosztalgiázás folyt, humorral, jókedvvel töltött este. Majd Aurél elbúcsúzott.
Egy darabig csendesen tettünk-vettünk, alváshoz készülődtünk. Mintha Gábor nem
lett volna otthon, csak megérkezett a piaristáktól, ahol alighanem énekkari
próba az ünnep előtt. Mindenesetre ez már nem egészen világos. A létszám sehogy
se volt teljes, mert Csia fiú Galyatetőre utaltatott erdei iskolába vagy
ilyesvalamibe. Ő tehát csak karácsony után érkezett közénk. [Amikor a hóhért akasztják, avagy hazudj költő, csak rajt ne fogjanak! Csia is olvasta a blogot, és dec. 29-én skype-on pontosított, miszerint nem Galyatetőn, hanem Parádfürdőn „telelt”. Így lett korrekt az anyag.]
Azt hiszem, mire Gábor hazaért apa elkezdett nyugtalankodni. Állapota egyre
súlyosbodott, s mi meglehetősen tehetetlenül lestük, mit tehetnénk érte, hogy
jobban legyen. Nem volt ez öt, tíz percnél hosszabb idő. Egyszer csak teljesen
elcsendesedett. Szíve megállt. Azt se tudtuk, mit csináljunk. Anyám mellette
maradt, mi meg elszaladtunk a villamosmegállóba, hogy az éjszakai orvosi
ügyeletet kihívjuk telefonon. Nem sikerült velük kapcsolatot találni. Ha minden
igaz, ketten villamossal mentünk el végül a Május 1. úti rendelőbe (azóta
megint Hermina út), ahol ígérték, hogy jönnek. Telt múlt az idő, már otthon
voltunk, amikor megérkeztek. Apánk akkor már szederjes volt. Az érkező mentők a
szemreflexet vizsgálták zseblámpával, majd kijelentették, hogy nem tehetnek
semmit, apánk halott. Kiállítottak erről egy hivatalos papírt, majd elmentek.
(Hogy mi okozhatta apa halálát, nem igazán tudom. Keringési zűrjei voltak, az
egyértelmű. Korábban számos alkalommal „meg akart fulladni”. Ezek a fulladási
rohamai tíz-húsz másodpercesek lehettek. Arra gyanakszom, hogy súlyos
szívritmuszavarai voltak, s esetenként huzamosabb időre megállt a szíve. Ez
okozta a félelmetes tüneteket. Nem vélem, hogy a rekeszizma kapott görcsöt, s
emiatt volt képtelen lélegezni. Ezeket csak azért említem, mert csakugyan
előfordultak. Bár meglehet, hogy egy újabb agyvérzés vitte el, hiszen
emlékezetem szerint arra panaszkodott, hogy nagyon fáj a feje.)
Tehát a mentősök elmentek, egyik néhány éves húgunk, talán Ancsa, meg
odakuporodott apa vaságya mellé, és keltegette. Ne aludj, apa, kelj fel! –
ismételgette. Én meg elloholtam a plébániára, hogy jöjjön valaki utolsó kenetet
adni neki. H. Frigyes jött velem sietve. (Meg kell itt említenem, hogy előtte
való vasárnap nála volt a később püspökké lett Bagi István, aki megáldoztatta.)
HF ilyesvalamit mondott anyánknak: Asszonyom, legyen erős, s ha lehet, mondja a
rózsafüzért az elhunytért, és az itt maradt családért. Így is lett. HF el,
anyánk tényleg kézbe vette az olvasóját, és végigmondta. Hogy oda tudott-e
figyelni rá, nem tudom. Ebben a szokhatatlan, felfoghatatlan szituációban, a
sors kemény kihívása idején, azt hiszem senki nem képes tárgyilagosan vagy
elmélyülten figyelni. Apát leterítette egy lepedővel, az arcát is.
Ezen az estén minden megváltozott.
Később többször eszembe jutott, hogy mindössze 49 éve volt rá, hogy kimondja
önmagát, elmondjon minden fontosat okulásunkra. Amit addig nem kérdeztünk meg
tőle, többé nem mesélhette el.
Utolsó kommentek