Tehát két Ágnesünk van.
1. Nagyági. Amikor ő született, forradalom volt Bp-en. Az algoritmus szerint ő a 16-os.
– Ergo hatodik gyerekként érkezett;
– morgo öt gyerek várta.
Mivel minden ágy foglalt volt, előbb egy nagy vesszőkosár, majd egy kiságy lett a birodalma. Itt töltötte első hónapjait. Jó fél éves volt, amikor megérkeztem az NDK-ból egy csomó papírzászlócskával. Azzal integettünk a vonatablakban – jelképezve a szocialista internacionalizmust – gondolom én, merthogy csupa keleti blokkhoz tartozó ország zászlócskáját nyomták a kezünkbe, amikor 1957. május elsején megérkeztünk. Igazán nem akarok Ági fotójára tolakodni, csak amennyire muszáj. Tehát hazajöttem, és valamelyikünk Ági kezébe nyomta az egyik majd a másik zászlócskát. Ági azonnal megragadta (működött a fogóreflexe). Az NDK, a csehszlovák, a bolgár zászlót békésen nézegette, forgatgatta. Máig titok, hogy miért kezdte hevesen rázni a hurkapálcika-nyeles lobogót, amikor a román zászlót nyomtuk a kezébe. Gondoltuk, hogy véletlen, és ezért meg-megismételtük a kísérletet. Mindig ugyanaz az eredmény jött ki, a sorrendtől függetlenül. Mostanában történt valami hasonló. Ágoston unoka (3 éves) ajtaján különféle színű ábrák vannak. Ezen gyakorolja az angol megnevezéseket. Odahúz engem, és mondja: gyere, számolunk. De nem számol, hanem szépen sorolja őket. Yellow, green, pink, orange, red, blue, tikácsi. Ha jól emlékszem, a barna helyett mondja. Senki nem tudja, miért, de következetes a dologban: az tikácsi.
Ágitól is hiába kérdeztük volna: mi hozza akkora izgalomba, fél éves lévén nem beszélt még. Nem tudtuk meg soha. No még öggyet – mondaná Göre Gábor bíró úr. Már két-három éves volt, amikor érkezett Amerikából egy ruhacsomag. Sokféle használható ing, miegymás, meg egy vadonatúj, rózsaszínű rövid ujjú, csupacsipke, szintetikus anyagból készült (akkor nylonnak mondtuk) ruhácska, kislánynak való. Szépen megformált műanyag-fogas (nem mondhatom vállfának, mert az is műanyag volt, a „vállműanyag” meg elég idétlenül hangzik. [jellegzetes szagára máig emlékezem, az amerikai műanyagjátékoknak is mindnek ilyenféle édeskés szaga volt]. Nos ez a ruhácska éppen Áginkra volt szabva. Nagyon jól álltak egymásnak. Áginak a ruha és Ági a ruhának. Nem voltunk éppen az a fajta társaság, amelyik az utolsó divat szerint öltözködik, de ott, akkor kettejük egymásnak való megfelelősége olyanfajta harmóniában állt, hogy azonmód levittük Áginkat a Fűrész utcába, és megsétáltattuk a ruhájában. Két oldalt fogtuk a kezét, mert hozzá akartunk tartozni. Remélem, őrzi valahol fotó a rózsaszín ruhás Ágikát.
2. Kisági. Mondtam, ki ő. Ő a 111-es, (apám – bátyám – első gyermek) – jelölik rendre az egyesek. Kisági nagyon jókedvű lányka volt. Az első bulis élményünk vele, hogy nem mindig akartunk elsétálni a tőlünk egy villamosmegállóra lévő játszótérig (Ilosvai u. Rákos-patak sarka). Kitaláltuk, hogy otthon is meg tudjuk hintáztatni. Volt nekünk egy keki színű pokrócunk, gyanítom, hogy a világháború hagyta ránk, ez minden strapának ellenállt. Ebbe tettük bele Kiságit, s lendítettük oldalra. Mi terpeszben álltunk, ő meg, mint a Focault-inga kilengett jobbra-balra. Nem állítom, hogy néhányszor teljesen körbehintáztattuk, de nem is tagadom. Már régen volt. Arra viszont emlékszem máig, hogy mindig ő bírta tovább. Ahogy növekedett, egyre súlyosabb lett. Egyre hamarabb szerettük volna abbahagyni a pokróc marokra fogását, mert kegyetlenül húzta lefelé a súly a kezünket. Szóval ő bírta tovább, és talált egy mondatot, melyet aztán fáradhatatlanul ismételgetett. „Hintázzunk pokjócba, többet nem, na.” Ez volt a varázsige, aminek nemigen lehetett ellenállni. Kb. azt jelentette ugye, hogy még egyszer, aztán már nem kéri. Mindig csak a soron következőre vonatkozott a kijelentése.
Kisági viszont nagyon is szerette a divatot. Talán még iskolás sem volt, mikor örömmel újságolta: „kilakkintottam” a körmömet. És mutatta. Tényleg ki volt lakkintva valamiféle színes ceruzával. Mondom, szerette a divatot. Már tudott írni, amikor egy lapon felsorakoztatott vagy tízféle viseletet, különféle kommentárokkal. Röviden elmondta, mint a bemutatókon a szpíker, hogy a manökenen látható költemény miből van, mikorra való viselet, stb. Szép darabok voltak, valamennyit ő tervezte, ő rajzolta. Az utolsót pedig „rondára” csinálta, és ilyesvalahogy kommentálta: Ez egy semmire sem való ronda ruha. Na ilyet sem akkor, sem később nem láttunk rajta. Mindig is szerette az elegáns szép holmikat, és ez mindmáig így van.
Utolsó kommentek