De előfordulhat ez az érzés fordítva is. Amikor az idegen hatol be a mi világunkba, és próbálja a benne található aromákat ízlelgetni. És ha a zenei élmények körére fordítom az egészet, ott is találhatok hasonlót. Ma pl. a mezzón.
Chang Fou Chou névként nekem éppúgy nem mond semmit, mint Lee Chong. Délután a mezzón láttam egy feketeruhás, sötét hajú nőt, feltehetően kínait, s feltehetően ez volt a neve Chang… vagy ilyesvalami. Fekete zongora előtt ült, s az előadóterem is meglehetősen árnyékos volt. Egyedül a nő arca és keze volt színes, a billentyűk egy része meg fehér. Valamelyik Chopin-szonátát játszotta hallatlanul biztos technikával. Elképzeltem, hogy ahonnan jön a művésznő, ott körtemuzsikára emlékeztető vonós hangszeren állítanak elő egyszólamú pentaton dallamokat. Legfeljebb dob kíséri. És most itt van, és Chopint interpretál. Ami elgondolkoztató, miféle reminiszcenciák ébrednek benne Chopin akkordjainak, futamainak, hangzásainak megszólaltatásakor. Nehéz helyzetben lehet, mert gyökerei egész máshonnan valók, az a társadalom, melyből jön más nyelvet, más zenei nyelvet is használ, mások az emberek egymással való közlekedésének a kifejező eszközei, szabályai – és mégis. Küzd a darabbal, és megküzd vele.
Előfordulhat, hogy lényegét tekintve általános emberit fogalmaz meg Chopin? Liszt nagyon mélynek mondta a lengyel szerző zenéjét, melynek csakugyan rétegei vannak. Lehet, hogy a kínainak sikerült érdemben belemerülnie ezekbe a mélységekbe, és sikerült megfejtenie ezeket a mélységeket?
Ezt követően Ligeti György zenéjét hallgattam a zenekarral kibővített Amadinda előadásában – egy kamarakoncertet. Érdekes volt látni, hogy Budapestről közvetítették a Művészetek Palotájából. Itt meg az volt furcsa, hogy egy hatalmas zongorán egyetlen ujjal egyetlen hangot ütöget a feltehetően nagy tudású művész. És egyetlen hangot pengetnek a vonósok, néha ugyan másikat, de egyszerre egyet. Mekkora alázat kell hozzá mindegyikük részéről, hogy a széles technikai adottságú hangszereken ilyen csökött hangzásokat hozzanak elő. Értem én, hogy a szerző koncepciója a ritmusoknak adott elsőséget, de ezek a hangszerek nem elsősorban ritmushangszerek, hanem melódiák megszólaltatására készültek, és nem igazán tudták megmutatni azt, amit tudnak. Olyasmi ez, mintha egy nagyszerű színész szerepe egy komoly drámában annyi volna, hogy félpercenként kijelentse: aha… aha… aha
Utolsó kommentek