Bernáth Aurélt olvasom (Utak Pannóniából). Idézem: „[1919-ben]
Pesten hotelben szálltunk meg. A kicsomagolás után bementünk az étterembe. Az étlap választékul csak pár főzeléket és körítést kínált. [Ugye a „dicsőséges 133 nap, a tanácsköztársaság idején vagyunk] A földbirtok előkészítés nélküli államosítása nehéz helyzetbe sodorta a fővárost az élelmezés terén. [Mintha csak ma történne, amikor szintén előkészítés nélküli a káosz.]
A szomszéd asztalnál egy előkelő idősebb úr ült. Egy gróf, ahogy kiderült. A pincér görnyedten várta a rendelést.
– Mondja, kéhem, mi áz áz áhpakása? – hallatszott nagy csöndben, mert alig pár vendég ült már csak az étteremben.
– A hajdinára emlékeztet, gróf úr – válaszolt a pincér.
– A hajdináha? – hördült föl a gróf, a pincér szemébe nézve.
– Igen, gróf úr.
– Nem kaphatnék legalább egy tojáshántottát, kéhem? Úgy látszik, én egy vegetahiánus éttehembe kehültem.
– Tojásrántottával nem szolgálhatok, gróf úr… Egy szép tökfőzeléket talán. . .
János alig bírt magával a jelenet hallatán. A zsebkendőjébe buffogott. Majd arca kezdett hosszúkásabb lenni, szemei láthatólag közelebb kerültek egymáshoz. Jobb kézfejét pedig olyan kényeskedőn helyezte el az asztal szélén, mintha hüvelyk- és mutatóujja egy szárnyán fogott szúnyogot tartott volna. A pincér a mi asztalunkhoz lépett.
– Pincéh, kéhem – szólt –, hozzon nekem egy buhgonya khokettet, és gahnihunnak áhpakását.”
Bernáth leírása nagyon pontos. A jelenetet könnyű volna eljátszani, de lefesteni is. A festő, ha kifejezőkészsége engedi, hajszálpontosan visszaadhatja, amit megél, amit lát, hall, mert a szeme mindent pontosan mér fel. A kérdés csak az, szavakkal győzi-e visszaadni, amit lát, hall. Bernáth győzi. Ez itt olyan.
Utolsó kommentek