Kopaszkás ember mesélte, hogy elballagott a fodrászhoz, igazítaná meg a frizuráját, mert kezd már lenőni a haja. Mivel nem voltak sokan előtte, hamar székbe ült, a borbély néhány ollócsattogtatás után jelentette, hogy elkészült a hajvágással. A hajnyírás árát leolvashatta az úr a táblázatról. Úgy érezte, hogy a kifizetett összeg és a végzett munkateljesítmény között is olló van, méghozzá nyitott olló, hogy stílszerűen fejezzem ki magamat, még ha másmilyen olló is ez. Észrevételezte hát a delikvens mondván: Ekkora munkáért ennyit fizetni. . . hm. Mire a hajszobrász megjegyezte: Uram, a hozott anyagból ezt lehetett kihozni, ennyi idő alatt, ennyiért.
***
Emlékszem rá, hogy az egyik legpatinásabb és kiemelt helyen
pompázó fővárosi templomban csaknem vasárnaponként ismétlődött a jelenet: A
mise megkezdése előtt öt perccel a kórustagok egy része megjelent, más részük
nem. Ez a szám öt és huszonöt között szóródott. Derék karnagyunk öregedéséhez
biztosan hozzátett valamennyit ez a hektikus ingadozás. Gyorsan felmérte:
hányan vagyunk, és van-e rajta kívül orgonista. Összeadott, kivont, majd
közölte az eredményt: ma a Kodály-misét fogjuk énekelni.
Kérdezték sokszor tőle:
Miért ez az örökös rögtönzés? Ő visszakérdezett: Ki garantálhatja, hogy stabil
létszám jön össze minden héten? De hogy is garantálhatná, ha nem tudja az
énekeseket megfizetni. Ide mindenki önként és szabadideje függvényében érkezik,
vagy éppen nem érkezik. Nekem az a feladatom, hogy a próbált darabok közül azt
válasszam ki, amely a felhozatal képességeivel arányban áll. A hozott anyagból
ezt lehet kihozni: egy egyszólamú misét, olykor pedig többszólamút. Mikor
mekkora a kórus létszáma.
Évtizedekkel később még mindig ugyanott topogunk, sőt talán még úgyabb.
A létszám és a hangminőség esetleges, bizonytalan, kiszámíthatatlan.
Tovább is van. Az katolikus újságírószövetség legutóbbi konferencianapján a
profizmus, dilettantizmus, amatőrség témáját boncolgatták, akik nyilván
profiknak ismerik. Nem is vitatkozom velük, amiért panaszkodnak: a katolikus
újságíróknak alig van valamilyen végzettségük, és ez visszatérően érződik a
lapokban közölt cikkeken. Szerintem a probléma ugyanaz. Mitől lennének
profibbak azok a szerzők, akiket a lapok alig fizetnek, mert nincs hozzá
elegendő tőkéjük. A rendszerváltás alkalmával a szólásszabadság kezdett
kibontakozni. A nyilvánosság számára megfogalmazódhattak azok a témák is,
melyeket a pártállam tiltott. Ám olyan hirtelen jött – úgyszólván a semmiből –
a lehetőség, hogy hirtelenjében kellett előteremteni névtelen, arctalan
szerzőket, akik egyáltalán hajlandók voltak a közéleti szereplésre szóban,
írásban vagy mindkettőben. Utóbb pedig azt tapasztalták, hogy a konzervatív,
jobb oldali, avagy a felekezeti lapok újdondászai töredékét keresik annak, mint
a balosok, a liberálisok. Egy közismert színész (Raksányi G.) fogalmazta meg
költőbarátjának: Gyurikám, ha te a másik oldalnak írnál, ugyanezért a
teljesítményedért a tízszeres gázsit kapnád, hidd el nekem, mert tudom, hogy
így van. Nem tudom, Gyuri elhitte-e neki, én elhiszem.
A hozott anyagtól szerény elismerés mellett ez telik. Miközben elismerem, hogy
az egyházi újságírás némiképp apostoli munkának tekintendő, mégis azt vélem:
Nem fog a helyzet változni addig, amíg egy néhány gazdag mentor nem sóhajt egy
nagyot és el nem kezdi megfelelő módon felhozni a gödörből az anyagilag lent
lévőket. Ez iskoláztatást jelent, kiválogatást, nyelvtanítást és sok-sok
ösztöndíjat az arra vállalkozóknak, akiknek a szárnypróbálgatása sikerrel
kecsegtet.
Utolsó kommentek