Mickey webnaplója

Kamaszkoromban magamévá téve a regnumi ajánlást a haverokkal elég sokat kirándultunk, főleg a budai hegyekben. Egy alkalommal, még kora tavasz volt szintén ezt tettük. Nagyon tetszett a természet ébredése (hogy ne tetszett volna, a mi természetünk is ébredezett). Elcsodálkoztam a szunnyadó természet magához térésén. Gyönyörködtem benne, hogy a fák mintegy parancsszóra kirügyeznek. Beleszerettem egy vadgesztenyefa általam elérhető új hajtásába és letörtem. Hüvelykujj vastagságú rügyező ágat téptem le. A botocska úgy festett, mint egy jogar. A sima hengeres gally végén öklömnyi mézgás-ragadós bunkó, egy hatalmas rügy ékeskedett. Vázába szántam, hogy tanúja legyek annak, hogyan bomlik ki hatalmas, friss levéllé.
Hazaindultunk.
Ilyen-olyan járatok után felszálltunk a 67-es villamosra. Ezeken a villamosokon a csapóajtóknak nevezett valami a kocsi közepén helyezkedett el. Megszálltuk ezt a helyet, és jókat szippantottunk a tavaszi levegőből, miközben folyamatosan eligazítgattuk a világ sorsát. Így érkeztünk el a Mexikói útig, ahol éles balkanyart vetett a villamos, majd megállt. Úgy adódott, hogy szemközt is éppen megállt az ellenkező irányban közlekedő szerelvény. És úgy is adódott, hogy annak csapóajtajánál egy tini lány nézett kifelé. Tekintetünk találkozott, elmosolyodott, majd amikor lecsengették a villamosokat, egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből a „jogart”.
Úgy meglepődtem, hogy elengedtem a hatalmas rügyet. Hogy ő hogy lepődött meg, amikor tenyere merő ragacs lett a rügy mézgájától, nem tudom, mert mindkét villamos elindult, és a kanyarban szem elől tévesztettem a leánykát.