Mickey webnaplója

A régi újságokkal az a baj, hogy vannak. Több szerkesztőségben megfordultam már, és különféle elintézési módokkal találkoztam a remittendát illetően. Az IGEN-nél, a Zászlónknál, a Magyar Szemlénél és más lapoknál is. Volt, ahol sokféle fórumnak felajánlották ingyen, de nem kellett senkinek. Ingyen se. Volt, akik a határon kívüliek megajándékozására küldtek egy-egy nagyobb mennyiséget, volt, ahol elégették a megmaradt újságokat, volt akik zúzdába küldték, másutt előfizetőknek ingyen felajánlották a korábbi évfolyamok példányait, megint mások egységáron mint a zsákbamacskát küldték el azoknak, akiket feltehetően érdekelhetnek a lapok.
Minden megoldás szomorú. Emlékeztet az Örkény-egypercesek egyikére, amelyik arról szól, hogy minek emészteni, minek enni, inni. Húzzuk le a vécén az ételt, minek az a közbülső tortúra? – írja a szerző.
Részben azért vagyok dagi, mert az én filozófiám nem szereti az ételt eldobni. Inkább pocsékba, mint kárba – a jelszavam s vállalom a közbülső tortúrát.
Visszatérve a lapokra, egy alkalommal esélyt adtunk egyfajta sajtótermék továbbélésének. A korábbi számokból kocsideréknyit felnyaláboltunk, és kivittük az egyházmegyei napokra Máriaremetére. Nagyon sok elég gyorsan elfogyott. Vitték, mint a cukrot – ingyen. Az emberben óhatatlanul felmerül: Hátha elolvassa valaki, még mielőtt valamennyi lap sorsára jut. Hátha mégis csak szükség van arra a közbülső tortúrára!