Mickey webnaplója

Megtaláltam a neten a Parainesist. Kölcsey írta a 130 bekezdésnyi  erkölcsi intelmet unokaöccsének: Kölcsey Kálmánnak. Veretes, patinás szöveg, értékes gondolatok rejlenek benne. A himnusz költője 180 éve hunyt el. Kis szellemi erőfeszítés kell ahhoz, hogy jól értsük szavait, de kétségtelen tény, hogy tartalma ma is él, a megcsillantott értékek időt állók, tiszteletünkre és figyelmünkre méltók. Ebből is lehetne egy breviáriumfélét összehozni. Minden napra egy bekezdés, vagy egy oldal. Kicsit belelapozok, hogy megérezzétek az ízét. Egy bekezdést ide másolok belőle:
„Imádd az istenséget! Ez legelső rendszabás Pythagorás aranyverseiben; s úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indúlatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei súgárzanak feléd. A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban, egyenként és egyetemleg, lehetetlen czélra sietést és czélra jutást, származatban és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod. És ezen egység a milliom különbféleségben; e szakadatlan láncz a legnagyobbtól a legkisebbig; ugyanazon anyagok oly végetlenül változó, oly végetlenűl sokféleképen alakuló vegyülete, e temérdek hatás és visszahatás közt fennálló egyetemi nyugalom; e képzeletet meghaladó terjedtség és szám: oly tekintetek, mik az érző s gondolkodó embert ellenállhatatlanul magas körbe vonják fel. S ha mind ezek s az ilyenek szemlélete által a hatalom és értelem temérdek összehatásának ideálja lelkedben fellobbant, s ha e fellobbanás fénye tisztán állítja elődbe annak tudását, hogy mindent, a mi vagy, a mivé lehetsz, mindent, a mit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel és éldellesz, szóval: egész lényedet, fenntartásod s tökéletesülésed minden eszközeit egyedül e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted: akkor fog kebeledben felébredni a csudálat, tisztelet és hála legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyűlete, mit emberi nyelven imádásnak mondanak. Ez az, a mi az előttünk lebegő idea végetlenségét saját kicsinységünk ellentételében támasztja fel; és mégsem alacsonyit le. Mert minden érzemény, mely bennünk szokatlan emelkedésre hág, lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz; s nem sülyedésben érezzük magunkat, hanem közeledésben a nevezhetlenhez, ki felé kebleinknek oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.”