Mickey webnaplója

Amit megjegyzek mindjárt az elején: Még sose voltam úgy kirándulni, hogy én voltam a legöregebb. Talán, ha gyerekekkel, ifi vezetőként a regnumban egykoron. De az más.
Annyi minden történet az elmúlt három napon, hogy az eleje már kezd homályba veszni, mint a Tátra csúcsai Pannonhalma ablakaiból. Régóta fontolgattam, hogy egyszer meglátogathatnánk a Monostori erődöt Komáromban, de sose volt kedvem emiatt megállni Mosonmagyaróvár és Bp. között, pláne sokat fizetni a belépésért, s utána órákig kutyagolni az erődben. Tudtam, hogy nagy, de hogy ekkorra, arra azért nem voltam felkészülve. Szakszerű vezetéssel jártuk be egy szeletét a kilométereken elterülő hatalmas erődítménynek. Akkora, és olyan jó állapotban van még mindig, hogy méltán nevezett be a világörökség része kitüntető címre, melyet azonban nem kapott meg. Eddig legalábbis nem. Nekem arról szól az egész, hogy milyen furcsák a vezérürük, a királyok. Habsburg elhatározásra készült el a kétszázezer ember befogadására tervezett s zömmel kivitelezett erőd. A termek kialakítása arról vallott, hogy hány bakával ér fel egy tiszt. Egy hatalmas terem járt a tisztnek, sok bakának egy ugyanakkora tér. Az erőd csakugyan hadászatilag értelmesen kialakított monstrum, óriási földmunkákkal, s ugyancsak hatalmas szállítói tevékenységgel, építőipari munkákkal járt. Mire azonban elkészült, az idő eljárt felette. A mai haditechnikával pillanatok alatt végezni lehetne mind vele, mind azokkal, akik az erődben keresnek menedéket. Orvosok biztosan ellenjavallnák a csoportos látogatást a szilikózis és porallergia veszélye miatt. A fotósok viszont hatalmas képeket készíthetnek a boltíves folyosókról, melyek igen szépen mutatják a tér rövidülését és a párhuzamosok találkozását a végtelenben. Sárkányrepülők simán startolhatnak a tetején kialakított géppuskafészek széléről. A turisták pedig átláthatnak Révkomáromba, megnézhetik a közbülső szigetet, és csodálkozhatnak azon, hogy uralkodóknak ilyesfajta mihaszna dolgokra mennyi pénzük volt.
Az erőd sorsa kb. ugyanaz volt, mint a Maginot-vonalé. Soha nem akart ott senki áthaladni. Nem akart, mert csaknem lehetetlen lett volna, de minden további nélkül ki lehetett kerülni. Most ide írhatnék adatokat a terület nagyságáról, a stratégiai szempontoknak megfelelő térképzésről, a két világháború között falakra festett szlogenekről, és lőkiképző ábrákról. Hogy hogyan is lövünk csapott célgömbbel. (Úgy, hogy elvágólag legyenek az irányzék, a lelövendő krampusz és a célgömb.) Hogyan nem jöttek rá a tisztek, hogy az ellenfél tisztjei ugyanerre tanítják meg a bakáikat. Ostoba kakasok!
Ehelyett inkább ideírom, hogy sikerült rengeteg „kultúrautalvány”-t felhasználni. (Aki nem ismeri, annak elmondom: olyan ez, mint az ebédjegy. Fizetési eszköz. Falhatod a kultúrát a szelvény beváltásával. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire előnytelen a cégeknek az, ami látszólag nagyon előnyös a használónak. Amolyan adózatlan jövedelem. Ámde csak szűk kör az, amire be lehet váltani. A cég, amelyik elfogadja, 6%-kal kevesebbet kap érte a kezelési költségre való hivatkozással, és csak hónapok múlva. Ennél még a bedórendszer is könyörületesebb volt, pedig mit szidták a történelemkönyvek a kizsákmányolás csimborasszójának tekintve. Nem tudom, ér-e többet az erőd-téma. Magam úgy gondolom, hogy egyszer érdemes megnézni, rábámulni az ostobasághalmazra, majd lezárni magunkban az öncélú építészet eme rémségét. Utazzunk is tovább.
Mint előzőleg már írtam, három tárgy van a birkaiskolában, és háromféle gyakorlat a buszkiránduláson. Ebből a legsűrűbbek: kiszállás a buszból, beszállás a buszba. Az erődöt odahagyva beszálltunk a buszba, majd hamarosan kiszálltunk belőle, hogy megtekintsük Révkomáromot. (A szó eleje ismert, a másik része – a szláv komár szó – szúnyogot jelent.) Alig hagytuk magunk mögött a hidakat. (Igen, mert az első a szigetre vezet, a második valami szárazulatot hidal át, a harmadik újfent víz fölött halad, majd egy negyedik ér Szlovákiába. Lehet, hogy keverem már, de így emlékszem.) Utoljára Aggtelekre kirándultunk így együtt busszal, akkor is át lehetett menni a határon. Ennek látszólag semmi értelme nincs, de annyi mindenképpen, hogy elmondhatjuk: Külföldön is jártunk a 3 nap alatt. Jelen esetben nem is kicsit, hiszen megnéztük az új városközpontot. Már a hídon eszembe jutott, hogy a dzsekim hajtókájára applikált magyar címer okán akár nyakon is vághatnak az ottani hazafias szkínhedek, de nem tették. A rendőrök se, akik ugyancsak feketébe öltözöttek. Na mindegy. Hivatalból zömmel szlovák feliratokat találtunk, és a szlovák hangosbemondó szavát nem értettük. Sokadalomban találtuk magunkat, akik Munkás Szent József napját ünnepelték. A sétáló utcákon a tömeg tájjellegű magyar borokat fogyasztott. Elmentünk egy közeli új épületcsoporthoz (Európa-udvar), mely EU-s pénzből épült, és azt hivatott elmondani az építészet nyelvén, hogy mindnyájan testvérei vagyunk egymásnak. Az új, és igen színes házak mindegyike stilizáltan bár, de valamelyik tagországra jellemző stílben készült. Egy beugróban állt a magyar ház, melyet csak a tetejére biggyesztett szent koronáról tudtam azonosítani. Egy másik elég jól sikerült, s hogy minden félreértést elkerüljenek, papírra rótt felirat hirdette, hogy német ház. Még egy török vonásokat tükröző házfallal is találkoztam, ám meglepetést inkább két cégtábla okozott. Az egyik üzlet felirata: Ezoterika, szemközt a másiké: Dianetika. Egyik kutya, másik eb. „Gratulálok.” Ezek a huszonegyedik században kedvelt tenyérjóslások. Meg kell mondanom, nem voltam meghatódva tőlük. A tér kiképzése egyebekben barátságos, a tér szépen kövezett, a szökőkútból sok-sok ívben zuhog a víz. Van az egészben harmónia, izgalom kevésbé.
Jó sokat gyalogoltunk a hazai parkolóig. Szerencsére mint a Kisalföld (feljebb: Haná-síkság) felől mindig, most is, kellemes, enyhe szellő fújt.
Némi vacakolódás után elindultunk Pannonhalmára. A buszban légkondi működött. Csaknem túlzott kényelemben üldögéltünk. Két széken kényelmesen elfértem, meg is tehettem, mert többen saját kocsival érkeztek ilyen-olyan okoknál fogva, akikkel csak a célállomásokon találkoztunk. Már korábban elhatároztuk, hogy nescaféval lepjük meg a kirándulótársakat. Ennek aztán nagy sikere volt a napok során. Tücsi volt a kávés néni. Innen üzenem, jövőre is viszünk elegendő muníciót és cugehőrt.
Pannonhalma másodszorra is érdekes volt. Ötvenévenként szoktam meglátogatni. Legközelebb száztizenkét éves leszek, amikor odamegyek. Szépen helyrehozták a pompás helyen őrt álló ezeréves kolostort, könyvtárat, pincészetet. Valóságos turistalátványosság idegenvezetéssel. Mi is kaptunk egy vezető hölgyet, aki alig kapott levegőt. Az volt a benyomásom, hogy eggyel több kávét ivott, mint amennyit a szíve elbír. Végig légszomjjal küszködött, egészen megsajnáltam.
A kupacról látszik Écs, Nyúl és Győr, hogy csak a nagyobb településeket említsem. Van még helyben két kápolna is. Egyikben Aba Novák Vilmos világ végét idéző freskója. Szegény nem tudta befejezni, mert időközben meghalt. Sose lesz készen. Pedig grandiózus mű. (Jutott is eszembe: Ha menni kell, hát menni kell, akármekkora mű marad is befejezetlenül.) Maga a kép tehát hatalmas és fura. A középpontban Szent István áll, fölötte a Szűzanya, mellette jobbra-balra marcona alakok, kicsit túlságosan is férfiasak nekem, olyanok, mint a kamaszok elképzelése a harcosokról. Egyik se nevet, még véletlenül se. Kemények, mint a vas. Némileg oldja a harciasságot néhány lejjebbre festett szerzetes-, női és gyerekfigura. A másik kápolna egy másik kupac tetejére épült, és amennyire a rácson beláttunk: szépen helyrehozták ezt is.
Az apátságban lévő templomról másnak is, nekem is az volt az első benyomásom, hogy kicsi. Viszont arányos és érdekes, három szinteltolású sík a templombelső. Állítólag az altemplom márvány ülőfülkéje Szent Istvánnak készült. Beleültem. Nekem nem hozták a lábtartót, hát elég magasan esett benne az ülés. Viszont igen hűvös volt. A király is csak úgy úszhatta meg a felfázást stb., ha párnát tettek alája.
A könyvtárban, ha jól emlékszem, 400 000 kötetet őriznek. Furcsa volt látni, hogy a dróthálóval óvott írásos kincsek között utolsónak egy színes borítójú kötet áll: XXIII. János lelki naplója németül. Jót mulattam rajta, hogy itt is két sorban sorakoznak a könyvek, ahol ezt méretük megengedi. Egy szavunk se lehet amiatt, hogy otthon is ezt tesszük a könyvekkel. Nekünk még arányaiban is kevesebb a helyünk erre a célra a lakásban. Aki járt már ilyen helyen, két dolgot tapasztalhat. Az egyik a papír szaga. Szinte orromban éreztem a papír lassú oxidációjának, lassú égésének a szagát. A másik: Ki olvas el ilyen ásatag könyveket? A kérdés örökké aktuális, és megválaszolhatatlan. Miközben tudom, hogy hatalmas kincs ez, pótolhatatlan forrása az írásos emlékeknek. Azért is őrzik olyan nagy anyagi ráfordítással. Bezzeg a nomád népek. Röhögnek rajtunk. Ők szájhagyomány útján viszik apáról fiúra a törzsi történelmet.
Bizonyíték:
Mesélik, hogy a TESCO-diákszállóban lakó afrikai egyetemista általában nem jegyzetelt. Lakótársa faggatta, miért nem teszi? Amaz is értetlenül nézett rá vissza:
Miért? Kellene?
Igen, hangzott a válasz, különben elfelejted, amit hallgattál.
A kérdező elképedt, amikor az afrikai az egyszer hallott anyagot felmondta neki fejből.
Aki vak, az jobban fülel.
Akinek nincs papírja, igyekszik fejben tartani a szövegeket.
Mi meg óriási könyvtárakban őrizzük elődeink gondolatait.
Diákszálláson laktunk. A harmadik emeletre cuccoltunk fel. A fiatalabbaknak a lépcsőzés még könnyebben megy. Bár egyikük megjegyezte: Nekem a gyereket is fel kell hozni a „kenguru”-ban. Mondom neki: Ez igaz, de te leteszed, én meg állandóan hordom a súlyomat.
Tehát egy négyszemélyes szobát kaptunk ketten. Két darab emeletes ágy volt benne, mindketten földszinti ágyat választottunk.
Az én mániám beleolvasni a polcokon heverő tankönyvekbe. Kis nosztalgia íze is van a dolognak, de valóban érdekel, hogy miből tanulnak, és mit, a XXI. század ifjai. Egyre több szótárral találkozom. Olasz német, két angol volt ebben a szobában. És Biblia. Kisebb Jeromos-féle, nagyobb Szent István-féle és angol Holy Bible. Érdeklődéssel forgattam a Rezgések és hullámok című színesen megírt, gazdagon illusztrált kötetet. Jó lehet rendszeresen kortyintgatni belőle. Hozzám az ének-zene áll még közel, hát lekaptam a vonatkozó Lukin-könyvet. Két fura hibát találtam benne igen gyorsan. Jellemző módon mindkettő kotta fölé (el)írt név. Úgy látszik a kottát utólag csapják a tördelt kötethez, és azt már senki nem ellenőrzi, korrigálja: Az egyik: A Händel Vízizenét Bachnak adja a szerkesztő, másutt pedig Schönberg nevét Shönbergre rövidíti az illető a kotta fölött. Kár.
Másik mániám a helyben fogható rádióadók műsoraiba való belekóstolás. Most is nálam volt mini URH-s automata rádióm fülhallgatóval. Itt igen sok – vagy harminc – állomás jön elég jó minőségben. Jó egyharmaduk német nyelvű, osztrák adás, másik jó egyharmaduk szlovák, és valamennyi (6-8) magyar adó is jön. Tetszésemet is elnyerték az adások, már amit értettem belőlük. Általában lámpaoltás után szórakozom velük. Csaknem éjfélig hallgattam a műsorokat. Jött hozzánk, a piarokhoz annak idején egy Pannonhalmáról kirúgott diák. Ő mesélte, hogy kupacon jól lehetett fogni a bécsi Autofahren műsort, ahol tök jó számokat nyomnak.
Ittunk is.
Napközben főleg kávét, de az este felé haladva kezdett komollyá válni a dolog. Bort majd pálinkákat kóstolgattunk. Az apátság próbálja visszaszerezni a szőlőit, és EU-támogatással pincészetet építtetett, melynek fő tulajdonosa saját maga. Megnéztük egy kóstolás erejéig az üzemet. Teljesen mai a berendezés. 200 000 palack nedű készül itt. Legalább kétféle módon. Légmentesen gyors érleléssel, és lassú hordós érleléssel. Tölgyhordóik vannak, baromi sok. Három-négy évig használják őket. Ez meglepett. Ha ennyi idő után lecserélik őket, a cserét mi fizetjük meg a bor árában. Valamennyire elkeserített a kancsóba szájadzó köpőcsésze jelenléte. Ha itt minket borral kínálnak, nem azért jöttünk, hogy kiköpjük. Szerencsére csak 3 félét kóstoltunk, és temettünk magunkba. A köpőcsésze nem nekünk készült. Nekem tudományos halandzsának tűnt az a fajta igyekezet, mely mindenféle beleérzéssel kívánja tudtomra adni, hogy ropogós gyümölcsös folyadékot iszom, melynek mineralisztikus stichje meglehetős, de koronás pászmákban csorgó konzisztenciája békés érzeteket kelthet bennem. A másik meg a nedvesen kaszált fű illatát varázsolja poharamba, és mintha egy kevés kátrányszerű izé is gazdagítaná az ízét. Nem akartam, hogy fű hersegjen ínyemen, ezért gyorsan lenyeltem az amúgy jó ízű bort. A harmadik halandzsát már ide se írom. Tudom, hogy egyes emberek annyiféle ízt tudnak megkülönböztetni egymástól, mint ahány színt a kolorista mérnökök, vagy a festőművészek, de én nem. Francia vejem hiába gondolta, hogy elbeszélgethet velem a Szürkebarátról, annyit tudtam róla, hogy enyhén keserűmandula ízű, és hogy az évjáratok nem biztos, hogy különböznek egymástól, hacsaknem több tabletta kerül beléjük, mint a többibe. Persze jó borok ezek, de nem érnek ennyi dumát. A puding próbája se az, hogy karattyolnak róla, hanem az, hogy megeszik. A borról elég annyit tudni, hogy Egészségedre! A bor aztán magáért beszél. Én legalább így vagyok vele.
Tábortűz. Az is volt, bográcsozásnak indult. A borjúhúsból készült gulyás csakúgy jött az ember fiába, lányába. Cigaretta helyett jót húztam néhányszor az illatos füstből is. Talán még tisztítja is a hörgőket, annyiféle anyag, nyomelem lehet benne. Hiszem, hogy jó szagúnak értékeli általában az ember azokat az illatanyagokat, melyek hasznosak számára, és bűzösnek azokat, melyek mérgeznék. Nos, a fa füstje nekem hasznos lehet. Pont.
Lukács János, a fiatal tartományfőnök közeli születésnapját ültük. Megkértek, hogy köszöntsem. Így is lett. Mondtam neki, hogy kitaláltam egy fájintos köszöntőt a tiszteletére, de nem alkalmas az idő rá, hogy elmondjam, hogy elénekeljem. Miért, kérdezte. Mert szép az idő, és én az  Esik eső karikára kezdetű nótát akartam volna a tiszteletére átfabrikálni, hogy valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája..., ám nem esik. Sőt kifejkezetten ragyognak a csillagok. Inkább mást találtam ki.
Összegezve a tapasztalatokat, úgy éreztem, hogy a bencések gazdagok a maguk módján. Szellemileg és anyagilag is valamennyire. Ez se nem jó, se nem rossz önmagában. Az én elveim egyike az, hogy mindenki azért felel, amije van. Akinek kevés adatott, az kevésért felel, akinek sok adatott, az sokért. Nekik – véleményem szerint – sok adatott, így sokért felelnek. Bízzunk benne, hogy jól sáfárkodnak a sokkal. Adja Isten, hogy így legyen.
Majk. Kamalduliak. Voltak már gazdag mecénásaik és volt betiltott rend is a kamalduli. A némaságban élő remetéknek tizenhét darab négyzetes alaprajzú, 80 kvadrátméteres házikót készíttettek itt gazdag nemesi családok. Hatalmas templom is épült, melynek már csak a harangtornya ép. A többi kövét széthordták. A konventépület hol üresen állt, hol posztógyár működött benne, hol pedig úttörőtábornak adott otthont. Sokfélét megtudtunk a remetékről. Pl. azt, hogy az évben x alkalommal beszélgethettek is, de nem tudtak, mert elfelejtettek beszélni. Ez szerintem kampó. Ha nem tudtak beszélni, vajon jelelve prédikáltak-e, hiszen a férfiaknak tartottak helyben misét vasárnaponként. A misét se olvashatták némán, mert ajakmormolós mód volt divatban. Ez alól pedig nem vonhatták ki magukat.
Hát nemigen terjedt el itt a remeteség. Max. 15 fő élt egyszerre. A mi kirándulásunk velük zárult, illetve a ligetes területükön celebrált misével.
Hazatérve nagyon örültem, hogy épségben és ugyanott találtuk autónkat, ahol korábban hagytuk. Késő este A. Wajda filmjét néztük meg a Duna tévén: A Katyń címűt. A bjelorusz település melleti erdőben végeztek ki orosz haramiák (ávósok) csaknem húszezer lengyel tisztet tarkólövéssel, egyesével. Az oroszok persze a németekre fogták, mert korábban a német propaganda szétkürtölte, hogy az oroszok tették. Utóbbit bizonyítja a film. És jaj volt annak a lengyelnek, aki … (a lengyelnek mindenképpen jaj volt). Erről szól a film, a végén ördögi vérengzéssel.  A kivégzések bemutatásával. Hiába telt el ennyi év a II. világháború óta, meg kellett néznem, hogy újra tudatosodjon bennem, mekkora baromságokra képes az ember. Bocsánat, amiért elidőzök ennél, de elemi dologról van szó.  Az ember előbb „megszületi” a gyerekeket, majd félelemből, vagy talán a létért való állati közdelem jegyében öldösi az övétől különböző fajtát, hogy az ő írmagja éljen, amazé meg dögöljön meg. Ennek ugyan vannak kifinomultabb és bestiálisabb módjai, de végül is ide hajaz minden ellenséges törekvés Káin és Ábel óta. Mi meg „nem tudjuk, hogy milyen lélek lakik bennünk”. Nem akarom már tovább szaporítani a szót.
Éjjel – talán nem véletlenül – arról álmodtam, hogy tornádó közeledik, és milyen szerencse, hogy már eleget aludtam. Inkább felkeltem hát, mielőtt szétszedi a házunkat a fejünk felett. (A nap szörnyű híre, hogy Burmában vagy hol 190 km/h erősségű szél tombolt, házakat rombolt, és közel 400 ember halálát okozta.)
  Itt most süt a nap, és zöld a lomb, kék az ég. Tavasz van, vasárnap, Magyarországon anyák napja.