Miközben figyelmünk Burmára fókuszált, a kínai Szecsuánban súlyos földrengés történt, melynek áldozatait kezdetben 13 000-re tették, de ma már 33 000 főnél tartanak. További 220 000-en! megsebesültek.
Nem írtam eddig róla, mert olyannyira meghaladja a kompetenciámat a történtek értékelése, hogy ettől némulok el. Mit is írhatnék? Miközben mindenki magyarázatra vár, nincs magyarázat. Az általam belátható tartományban nincs. Nem működik bennem az írói véna (Írókéz, de béna), és nem akarom megmagyarázni a világnak minden egyes eset szükségszerűségét, mert nem ismerem fel azt. Nem marad más, mint Isten végtelen szeretetében bízni minden látszat ellenére. A végtelen felülírja a végest, és be kell látnom fantáziám, felfogóképességem, kifejezőerőm végességét. Th. Wilder még megpróbálkozhatott a Szent Lajos király hídja (ez egy imbolygó függőhidacska volt a szakadék fölött) áldozatairól (kb. tízegynéhány ember) kideríteni, miért is volt szükség arra, hogy egyszerre haljanak meg, de ekkora tömegek esetén az ember agya lebénul, és nem akar magyarázatot keresni.
Csupán arra futja, hogy elképzelem, velünk is megeshetett volna, s meg is eshet
bármikor hasonló, a másik pedig, hogy őszinte szívvel ajánljuk az áldozatokat –
és a túlélő stresszes tömegeket – az Isten irgalmába.
Ezek mellett a történések mellett minden nyavalyánk
eltörpül. A gázáremeléstől a magas vérnyomásig, a sikerességtől a
kudarcosságig, a korpátlanító hatástalanságától a megjelenésünk esetleges
snassz voltáig minden, de minden.
A legtöbb, amit tehetek a katasztrófákról tudomást szerezve az, hogy
megpróbálom őket nem magyarázni. Úgyse lehet. Legalábbis eddig minden erre való
törekvést nevetségesnek találtam.
Utolsó kommentek