Mickey webnaplója

Lehet, hogy mi, akik 39 és fél évvel ezelőtt végeztük el a főiskolát, utoljára 34 éve találkoztunk. Most 3-4 szervező sebtében nekiesett az iwiw-nek és egyéb III/III-as lehetőségnek, és megtalálták a szűk felét az egykor volt bandának. Legalább 30-an összejöttünk hát ennyi év elteltével, és be kell vallanom – részemről csekély hajlandósággal a meglepődésre. Amivel találkoztunk, azért mégis enyhén szólva meglepi lett. Gondoljatok el fiatal felnőtteket, akik beülnek az időgépbe, és ősz hajjal vagy kopaszon, ropi soványan vagy szörnyű dagadtan bibircsókosan megjelennek, és nem adják át egymásnak a helyet, mert mindnyájan nyugdíjasok. Volt, akit azonnal megismertem. Volt, akit nem azonnal, és volt, akit nem ismertem meg. Volt, aki azonnal megismert engem, volt, aki csak később, s olyan is akadt, akinek még a nevem említése sem jelentett nagyobb izgalmat. Igen, én is odajártam, mint a többiek? – kérdezte.
Hatan pedig már odakintről-fentről-máshonnan nézték, hogy mit idétlenkedünk össze. Ők már nem jöhettek közénk, mert más létre szenderültek. Ez igazán meglepő, mert nem tudtam róluk. Az is meglepő, hogy egyikükről se gondoltam, hogy túlélem őt.
Van, aki még nemrég látta öreg tanárunkat a Szent István parkban sétálni.
– Jó napot, tanár úr! – köszönt rá illedelmesen.
– Maga kicsodácska is?
Megmondta a nevét.
Mire az öreg úr megint: – Ahá! – és ment tovább.
Másnap a jelenet hajszálra megismétlődött.
Harmadnap már a köszönés is elmaradt.
Ha jól jegyeztem meg, Ligeti Mária még él, Nemes László is, és a Pásztor még tanít is vagy 80 évesen.
Volt, aki úgy nézett ki, mint a tévében sokat szereplő Hegedűs Zsuzsa, noha egész más neve van, másikuk meg mintha maga Simóka Kálmánné volna. Harmadikuk 150 kilós, és nyomja magába az inzulint, negyedikük öregasszonyt formáz, megint másokon nem látszik meg az idő múlása.
Akad értékelhető megfigyelésem a pszichológusok számára is. Leült ez az öregecskedő banda az étteremben, és elkezdett beszélgetni. Az arcok pedig egyre ismerősebbekké lettek, s a több órás szövegelés során jócskán visszafiatalodtak. Ennek nyilván az a mögöttese, hogy visszajöttek a korábbról ismert gesztusok, oldódtak a görcsök, és mindenki röhögősre fogta mondandóját, márpedig az használni szokott. Nem tudom, később mi lett, én jó hangulatú társaságot hagytam ott hallgatva egykori tanáromra, aki azt mondta: a találkozókról akkor kell eljönni, amikor a csúcson van: így kellemes élményként rögzül.
Ezúttal ez történt.