POST
A múlt század ötvenes éveiben sokféle rondaságot viseltünk
testi valónkon. Így a svájcisapkát, amely mindig fakó és poros hatású volt,
lódent, amely mindössze két színben volt kapható, a fekete klottgatyát, mely
pötyögött viselőjén, és a mackóruhát, mely eleinte csak barna színben készült,
innen kapta a nevét is. Minden ruházkodási darab között talán
legvisszataszítóbbnak mégis a Krisztus-papucsnak becézett szandált ítéltem. Ez
hasított bőrök gusztustalan módon való összeapplikálása útján keletkezett, azt
hiszem középen is volt egy lebernyeg a rüszt fölött, ehhez jöttek a nyersszínű
ócska bőr-láncszemek, melyek valahogy a talp és a már említett lebernyeg közé
fűzettek. Az összhatása volt pocsék. Nem találkoztam olyan lábbal, melyen jól
állt volna ez a pacsker. Gusztustalanságát csak fokozta az a tény, hogy
Budapest utcái akkoriban jó részt földes utak voltak, így a nyári kánikulában
szinte minden szandálos ember lábfeje izzadtságtól sáros, poros-koszos volt.
Ehhez képest kaptam én egy kicsi zárt szandált. Zárt kerek orra volt, rüszt
feletti szárral, ezen átbújtatott csatos pánt tartotta lábamon a szandit.
Anyánknak ekkor öt gyereke volt. Persze hogy nem tudott ezzel a népes
gyereksereggel bevásárolni. A cipővásárláshoz készített egy papírlapot,
körülrajzolta lábfejünket és kivágta a snittet. Ezzel indult cipőt venni,
minket addig apai nagyanyánk pásztorolt.
Hozta hát a szép szandált. Látta ő is, hogy elég „passzentos" rám, de azért
sikerült valahogy belebújtatnia a csülkeimet. No nemcsak passzentos volt, hanem
elég kemény marhabőrből is készült, így hát furcsán járhattam benne. Hát ebben
aztán nem látszott, hogy izzadt lábfejem mocskos-e. Viszont a mégiscsak
belekerült salakdarabka iszonyúan bántott, mindannyiszor le és fel kellett
húznom a szandált, ahányszor egy ilyen kínzóeszköz talpam alá került. Később
sokszor elgondolkoztam rajta, hogy miért nem hordok nyáron ilyen könnyített
lábbelit. Sose szerettem. Az volt a benyomásom, hogy viselője meztelen, kilátszik
belőle, aminek nem kellene. [A történet szerint az egyszeri vak, aki
visszanyerte látását. Úgy érzékelte, hogy túl a nagy élményen az emberek orra
valahogyan „meztelen". Hát ilyennek láttam a zokni nélküli lábfejet én is.]
Valahogy mindig viszolyogtam hát a szandáltól.
Egészen mostanáig.
Mivel a nyarak egyre kellemetlenebb módon melegek, és én egyre kevésbé viselem
el a hőséget, idén elkezdtem nézelődni a szandálfronton.
Harmadszorra találtam olyat, amelyet hajlandó vagyok elviselni a lábamon. Ha jól
kijövünk egymással, végigcsinálom benne a nyarat. Ha nem, hát nem.
Már három napja hordom.
PRE
Mondjuk a magunkét
Az újságírás gyakorlati feladat.
Ha nem írsz naponta, miért akarsz publicista lenni? – veti fel Czakó Gábor.
Írni nem kell naponta, de olvasni igen – bölcselkedik Márai.
Utolsó kommentek