Mickey webnaplója

POST
Tégy hasonlóképpen!Évekkel ezelőtt, amikor másodszor hazajöttem Rómából, az a hír várt a munkahelyemen, hogy a Franciaországból elindult lányom-vejem, három kisgyerekkel Bécsnél elakadt, totálkáros lett a kocsijuk, egy tízéves dízelautó, emlékezetem szerint egy Citroën. Akkor azt írtam, hogy ez egy másik történet, hiszen ott Rómáról számoltam be. Nos, most leírom a másik történetet. François meghajszolta az éjszaka a kocsit, olyannyira, hogy megfőtt a motor. Nem vette észre, hogy túlmelegszik, mert a jelzőizzója kiégett, nem mutatott semmit. Mindez Bécs előtt érte az autópályán. Amikor látta, hogy mekkora a baj, a kocsit félrevezette egy nem használt bánya mellékútjára. Talán egy felüljáró alatt állt meg egyszer s mindenkorra az autó. Csodák csodája, találtak egy hótt poros telefonfülkét, ami működött. Ám mindössze egy euró aprópénzük volt, ezzel kellett valahogy gazdálkodniuk. Felhívták hát címünket, és megpróbálták az itteniek értésére adni, hogy melyik úton robbantak le, stb. Ekkor elfogyott a telefonálási idő. Még nagyobb szerencséjükre itthon volt Kati húguk, aki emlékezett rá, hogy társaságukba tartozott korábban valaki, aki Bécsben telepedett le feleségestül, kisgyerekekkel. Feltárcsázta hát a mobiljukat. Éppen hazafelé tartottak az országúton valahonnan a nyaralásból. Először hát hazaszállították a gyerekeket, majd a férj, Bálint a bajbajutottak keresésére indult. Nem mesélem a részleteket, a lényeg, hogy előbb-utóbb felfedezte azt az utat, mely hozzájuk vezetett. Innen kezd kisimulni a dolog. Behúzta őket Bécsbe a lakásukra, jól tartották őket a fiatal házasok. A gyerekek másnap együtt mentek a játszótérre, amíg a szülők felvették a kapcsolatot a nemzetközi biztosítóval. Elintézték a papírmunkát, bevontatták a javítóműhelybe a kocsit szakvéleményezésre. És úgy intézték saját ügyeiket, hogy a mi károsultjainkat áthozhassák Lébénybe, ahol Zsuzsa lányunk és családja (no meg apósa, anyósa) éltek egy családi házban. Amikor oda megérkeztek, persze felvetették, hogy a köszöneten túl mennyivel tartoznak. Bálint nem mondta, hogy semmivel, hanem azt mondta nekik: Nekünk nem tartoztok semmivel, mert baráti szívességből tettünk mindent, amit kellett, hiszen módunkban állt. De a ti életetekben is elő fog fordulni, hogy valaki segítségért fordul hozzátok. Tegyétek meg, hogy segítitek az elétek kerülők problémáit megoldani. Azzal bevágta magát nagyocska autójába és hazament Bécsbe. Éváék pedig immár magyar földről telefonáltak, hogy szállítsuk őket Budapestre. Így kapcsolódtam a történetbe, hiszen ki hozta volna el őket, ha nem én. Tele lett velük a Mitsubishi. A találkozás örömében másik útvonalon indultam ki a faluból, s tettem egy községnyi kitérőt, mire lehetőséget találtam a sztrádára rátérni. Meg is jegyezte az akkor kb. nyolcéves Matyika franciául: Nem baj, nagypapa, hogy hogyan, csak érjünk haza.
Hazaértünk.
Itt be is fejezhetném a történetet, de azóta nagyon sokszor bevillan, amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy másokon segíthetek. Örömmel meg szoktam tenni. Igazából hálás vagyok a történtekért minden benne szereplőnek. Mert olyan tartalmú, mint az irgalmas szamaritánusról szóló paraboláé, és olyan vége is lett. Annak a történetnek ugyanis ez az utolsó mondata: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!” Aki pedig szeretné elolvasni az egészet, megtalálja Lukács Evangéliumában, a 10. fejezetben a 30-37. tartó versekben.
Mi mást tehetnék, elmondom az első történetet is.
PRAE  
MIK-RÓ-MA

alapjárat
Azért ez a cím, mert semmit nem jelent, mert mikroesemények leírása a ráérős ember szemüvegével látott valóságról. Azért, mert a mai dolgokról szól. Mert Rómáról szól, mert Mick Rómáról szóló benyomásai ezek.
Ha volna időm, leírnám az idei nyári impresszióimat, élményeimet Rómáról, Balatonról, Zs.
Ipáról napáról. Estelle-ről. De hát lesz-e rá elég nyugodt perc, lehetőség a békés mélázásra a dolgok felett, nyugtalan nyarunkban?
Miért is éppen a Rómába indulástól kezdem? Talán, mert szabadságom kezdő napja is az indulás napja volt. Na jó. Elhatároztam, hogy csak egy szatyrot viszek meg elég pénzt. Úgy raktam össze a cumót, hogy ne kelljen ennél többet hoznom visszafelé sem, hiszen repülök a fapadossal.
Szinte sose szoktam más kocsit vezetni, mint a sajátomat. Volt hát némi izgalom bennem az út előtt. A Mitsubishi itt marad, a Forddal pedig végig akarjuk járni egy nap alatt az 1300 kilométert. Más miatt is feszült voltam. Kártyaformájú személyi okmányom valóban elegendő-e, nekem, újsütetű EU-tag tagnak? (Elég volt.)
Kifelé némi ajándékkal, elemózsiával vittem csak többet.
Nem készültem Rómára, már csak azért sem, mert korábbról ismertem, mennyire bekaphatatlan falat. Úgy terveztem, hogy ezúttal kényelmesre fogom a tempót. Meleg van, öregszem, szeretnék ez egyszer inkább a város hétköznapjaival megismerkedni.

Az útról.
Magyarországon jó tempóban mentünk végig. A határnál is gyorsan végeztünk. Nekem a határ mást jelent, mint másoknak. Kevéssé beszélek idegen nyelvet, tehát kicsit vízbe dobva érzem magamat. Másfelől igaz igyekvéssel próbálom magamba szívni a benyomásokat, a feliratok szövegeit mégiscsak igyekszem megérteni.
Az osztrákoknál első élményként mindig a rendezettséggel, ápoltsággal szembesülök. Nyugtatóbb a szemnek a táj áttekinthetősége. Az út áttekinthetősége, a házak kertek, udvarok áttekinthetősége. Esztétikusabb, inkább embernek való.
Sokáig nem álltunk meg, csak tankolni. Utunk egyre emelkedett, s felmentünk 1027 m- magasságig. Magasabban jártunk hát, mint tehettük volna bárhol idehaza. Azért az mégis szép! Jó helyet választottunk a tízóraizáshoz. Egy zárva tartó kioszk mellett ültünk asztal mögé fapadra. Mellettünk takaros fémszerkezetű kilátó. Elmulasztottunk felmászni, mert időt igényelt volna. Inkább a szépen felszerelt toilette-t látogattuk meg. A piszoár mellmagasságig érő rozsdamentes acél fal, folyóvíz. És két kupacban rászáradt, tejszerű dzsuva. Elég undorító és kiábrándító volt.
A szokásos látnivalók üdvözöltek. Graz, Klagenfurt, Wörther-See, Villach, majd Arnoldstein, ahogy korábban következtek. Közben Feri többszöri megjegyzése, hogy régen sokkal rosszabb körülmények között kellett vezetnie. Hosszabb és keskenyebb kanyargós hegy-völgyeket kerülgető utakon. Nem ám alagutakkal tarkított sztrádán. Így lovagoltunk át Olaszországba. Ott már egy idő után én vezettem, valahol az alagutak vége felé. A Dolomitoknak csak az északi oldalát láttam. Olyik hóval takarózott még júliusban is. Azért az alagutak vége felé, mert F. azt gondolta, tartok az alagutakban való vezetéstől. Később rájöttem, valójában ő utálta a barlangok bezártságát, s azt vetítette rám. Egyáltalán nem érdekelt engem, hogy alagútban haladunk-e vagy sem. Inkább jól esett az ottani hűvösség. Amikor átültem az apósülésre, abból indultam ki, hogy ez is egy kocsi. Éppen úgy kell vezetni, mint a másikat. És úgy is kellett. Szóval átszáguldottunk Udine, Velence térségén, s Bologna előtt már visszavette gazdám a volánt, mert nem tudott kikapcsolódni. Folyton az utat leste, s együtt nyomtuk a gáz- és fékpedált. Elmondta, hogy jobban fél az anyósülésen, mint a volán mellett. Persze, mert rossz férfiszokás szerint ő is az utat lesi, ahelyett, hogy olvasna vagy aludna. Pedig jól haladtunk. A forgalom függvényében 130-140-nel. Mindenesetre F. megígérte, hogy jóval Róma előtt visszaadja a volánt, mert még nagyon hosszú az út. Lett is. Mégsem kaptam vissza a vezetés jogát, mert az általa könnyebbnek vélt szakaszhoz érve úgy értékelte, hogy még nem fáradt. Hát nem is volt az. Csak később kezdte kimerültnek érezni magát, de akkor már nem akart odaengedni a kormányhoz. Így érkeztünk Rómába késő éjjel, kb. féltizenkettőre Szőnyi Zsuzsához. Ha azt veszem, hogy mekkora utat tettünk meg, ahhoz 10 óra elegendő lett volna. A többi nyolcat azért töltöttük úton, mert hétköznap lévén az egyik sávot folyamatosan a kamionok-teherautók foglalták el, ahogy Feri nevezte őket, a nagy melák kocsik.
Zsuzsa nem mondta nekünk, hogy megjöttetek csacsi öreg medvék? De valami hasonlót gondolhatott, miközben egészen másképp fejezte ki magát. Mindent összevéve igen barátságosan fogadott aventinusi otthonában. Nem álmából keltettük fel. A tévé előtt ült, kedvenc műfaja a krimi, egy ilyen filmet nézett. Nekünk megterített, a „kerthelyiségben”, tálalt, s bocsánatot kérve visszatért a krimihez, mert mint mondta, még nem öltek. Mert a krimiben előbb-utóbb ölni kell. Később elmesélte, ahogy a krimiben ölni kell, a valamirevaló olasz filmekben pedig operálnak. Ha nem operálnak senkit, az nem jó film. (Im petto: LKÁ-tól hallom, magyar filmek esetében a kasszasikert az a film hozza, amelyikben bazmegelés folyik. Kb. tízannyian nézik meg az ilyen „alkotást”).
Mindenesetre jó volt ennyi törődés, zötykölődés után végre megállapodni, tányérból enni, megpihenni, egyáltalán konstatálni, hogy nem ért bennünket baleset, karambol stb. Nagyon szívélyes fogadtatásban is részesültünk, és ez külön kiemelendő. Valakihez érkeztünk, aki szemlátomást örült ennek. Elég gyorsan otthon éreztem magam ott, ahol már korábban jártunk (Tücsivel). Megmutatta Zsuzsa szobámat, és a fürdőszobát. Elég gyorsan mindkettővel éltem.
Másnap reggel elolvastam a mindenkori vendégei számára a szobaajtóra biggyesztett tájékoztatót a legfontosabb tudnivalókról, a legközérdekűbb dolgokról. Majd tudásomat bővítendő házigazdasszonyomhoz fordultam további információkért. Megtudtam tőle, hogy az utcájukban két kútból folyik szakadatlanul az Appenninekből származó forrásvíz. És mindez a császárság kora óta. Ilyen kút több ezer van Rómában. Jobb víz folyik belőlük, mint a vezetékes víz. Azt is elmondta, hogy kb. 3 perc járásra találom a Szent Saba templomot, mely szintén az ókori Rómában épült. Később persze kiegészítették. Sok helyről gyűlt össze az építőanyag. Ha valahol romos épületet számoltak fel, minden további nélkül beépítették anyagát máshova. Így a hajót tartó nem egy oszlop idegen helyről telepíttetett ide.
Nos, elmentem a reggeli misére. Voltak vagy tizenöten. Lengyel fiatal pap a főnök, ő beszélt olaszul. Már a mise előtt elindították a meglehetősen zajos, de jó hatásfokkal dolgozó ventillátorokat. Kétoldalról fújták a levegőt, hogy a meleget jól tűrjük.
Nem tudtam, hogy fognak-e perselyezni. Mindenesetre a pad mellett talált 10 eurócentest kezem ügyébe tettem, ha mégis. Nem perselyeztek. Így otthagytam a pad tetején az ebül szerzett jószágot. Bár nem beszélek olaszul, az evangéliumot – emlékezetem szerint a mennyországról szóló parabolák voltak, megértettem. talán, mert jól artikulált a nem anyanyelvén olvasó pap, vagy a szövegfordulatok és évtizedekkel korábbról származó latinom sietet segítségemre. Így valami ragadt rám. Érdekes, hogy az olaszok az Agnus Dei előtti kiengesztelődést egy pace-vel elintézik, s mosolygós kézfogással. Velem is kezezett egy mosolygós, csinos néger lány. Persze pácsét mondanak, s mintegy pacsit (praclit) adnak hozzá.
Róma irdatlan nagy város, és útjai nemcsak szélesek, hanem látszólagos rendetlenségben terülnek szanaszét. Mintha káosz uralkodna benne. Hozzá képest Bp. sakktáblamód szabályos.
Jó okom volt rá, hogy koncentrikus körökben ismerkedjem meg lakóhelyem környékével. Az első délelőtt ekként is cselekedtem. Közben elértem a Tiberis partjáig. Átmentem 27 hídja egyikén. Benyomásokat szereztem a környékről. A melegen kívül a szagok hatottak rám legerősebben. Szinte valamennyi mellékutca húgyszagúnak bizonyult. Ezzel ellentétben a gyalogosok (nők, férfiak) kellemes parfümöktől illatosak, talán így védekeznek a szúrós szag ellen. Valóban sok a csöves. Jól látszik ez a parkokban, ahol napközben is tanyáznak, hűsölnek a pineafák árnyékában. Zacskókból plasztikpalackokból étkeznek, takaró alig kell a vad nyárban. Ide írom Szőnyi Zsuzsa történetét: Egy professzor felkereste a római hidak alatt élő klosárokat, és sajnálkozásának adott hangot, kereste velük a párbeszéd lehetőségét, amely viszonylag szűkre sikeredett. Amikor megkérdezte tőlük, hogy miért nyomorognak, a koldus-hajléktalanok visszakérdeztek: Professzor úr mennyit keres? Ő megmondta. A csövesek harsány hahotázásba kezdtek. Ez persze idilli része a hajléktalankérdésnek. A valóság ennél komorabb. Kitaszítottság, egészségügyi ellehetetlenülés stb.
Nos, térjünk vissza csak az utakra. Szélesek, és mindenféle jeleket találni rajtuk. Pl. forgalomtól elzárt terület. Ki tudja, miért, a legsűrűbben arra jártak az autók. Arról nem is beszélve, hogy a közutakra festett sávok teljesen fölöslegesek. Minden irányból tolakodnak elő nagyjából egyfelé tartó járművek. A robogók szlalomoznak s gyorsak. A kocsik lomhábbak. Úgy tolakodnak az utcán igyekezvén területet foglalni, mint disznók a vályúhoz. Öt nap alatt összesen egy koccanást láttam. A kocsikat egy-egy fiatal vezette. Csendben rendezték, hogy ki miben vétkes avagy vétlen.  A sofőrök határozottak és gyorsak. Egy pillanatra sem állnak meg. Sóbálvánnyá válhatsz a járdaszélen, nem izgatja őket. De ha lelépsz az úttestre ... ha lelépsz, azonnal megállnak, s türelmesen megvárják, míg átkelési manőveredet végrehajtod.
Csütörtök délután beültünk Zsuzsa Fordjába és elmentünk az Albanói-tóhoz. Szép vulkánikus eredetű tó, hegyek veszik körül. Jól jár az, aki videofelvételeket készít. Körbepásztázhatja kamerájával a tóban állva a tájat. Hegy, hegy, hegy fog látszani a tóból. A part olyan kb., mint nálunk a budakalászi Omszk-tó környéke. Talán annyi a különbség, hogy nem nudista a strand. Bár most annál erotikusabb volt. Ahol letanyáztunk, attól kb. 10 méterre egy vegyes páros hevert a fekete homokon, füvön, talán takarón. Középkorú férfi, kissé feljebb középkorú nő. Úgy, hogy kézre essen utóbbi szoknyája. A pali egyik kezével a szoknya alatt kotorászott kb. egy óra hosszat. Ha nem akartam, akkor is láttam, hogy kezével izgatja társát. Majd egymáshoz bújtak. Nem igazán tudtam, hova nézzek. Feljebb tinik szórakoztak. A fekvő fiún lovagolt a lány, igaz, mindketten farmert viseltek. Többi társuk nagyon élvezte az ingerkedést.
Mi megmártóztunk a tóban, majd – hagyományosan – elmentünk Frascatiba porchettát enni és bort inni. Derűs szép időben kezdődő alkonyatban töltöttük az időt ezen a festői tájon. Sokan keresik fel ezt a falut, ahol jó bor terem, de amely állítólag nem jól tűri a szállítást, hát helyben törekednek meginni a termelők és a vendégek. A malacka most is jól volt elkészítve, a pizzát az orrunk előtt csinálták, rendelésre. Zsuzsa cikóriát evett, megkínált engem is. Leginkább a párolt káposztára emlékeztet az íze, állaga. Minden jó volt, bár engem elővett a szájüreggyulladás, melyet a huzat hoz elő. Ettől kezdve utamat próbálta megkeseríteni a rágás nehézsége, de nem hagytam magam. Nem is tudták meg, miért mammogok annyit az étellel. Viszont a hűs dolgok jól estek ugyanezért. Így az a fagylaltcsoda is, amit visszafelé megettem.
Jó is volt, hogy az első napon személyes élményeket szereztem az Aventinusról, mert később Feri úgy magyarázott nekem, mint aki mindent ismer Rómában. Pl. hogy a posta elől indul a V. rádióhoz a busz. Meglepődött, hogy tudom, hol a posta, és hogy két járat közlekedik hozzájuk. A 230-as és talán a 81-es. Megvallottam, hogy ez nem az én zsenimből jön elő, hanem Zsuzsa világosított fel türelmesen. Az már csak hab a tortán, hogy értésemre adták: pénteken általános sztrájkot tartanak a közlekedésiek. Nem járnak se a metrók, se a buszok, se a villamosok. Für alle Fälle kimentem reggel a buszhoz. Nocsak: járt, és el is húzott az orrom előtt, bár próbáltam futni, hogy elérjem. Ilyen az én szerencsém, gondoltam volna, de mire felocsudtam, ott állt a másik járat, a 230-as, és jó ütemben bevágtatott velünk a belvárosba, a Vatikán tövébe. Odaérkeztem hát kora reggel Róma kellős közepére, hogy majd találkozzak.
F.-vel, aki csak 9-re fog jönni, s nem velem szeretné kezdeni a napját. Gondoltam, addig tiszteletemet teszem a Szent Péter-bazilikába, megnézem újra az első pápa bronzszobrát, vajon mennyit kopott lábujja 4 év alatt? Amint a Via Conciliazionén sétálok, kopott derékszíjam nem megadta magát? Egyszerűen kettészakadt rég kipállott bőranyaga. Hosszúgatyám pedig kezd rólam lekéredzkedni. Spárgám sincs, hogy megkössem. Így érkeztem a legfenségesebb templom elé. Szorítkoztam, mint Mihály a tárgyra Tömörkény novellájában. Így tisztelegtem a Pieta előtt, majd az első pápa szobra előtt. Később egy misén vettem részt, és lementem megnézni II. János Pál pápa sírját. Fekvő fehér márvány téglahasáb, rajta arany felirat a pápa nevével és az évszámokkal. Kb. 30 ember imádkozott a sírjánál.
Visszatérve a térre, az obeliszk árnyékában énekelt egy férfi. Messzire elhallatszott a hangja. Közelebb mentem, s ráismertem. Ő volt az, akinek a képe bejárta a világsajtót, mikor II. János Pált a Gemelli-klinikán műtötték, és ő esernyője alatt térdelve imádkozik érte a kerítésnél. Nos, ezúttal himnuszféléket recitált igen erős hangon.
Mentem hát utamra, hogy rátaláljak a Soprani boltra. Jaj, ekkor meg Auchan-zacskóm füle szakadt el a „karöltő” tájékán. Talán azt tűrte rosszul, hogy egy mellékutcában megszabadultam hosszúnadrágomtól, amit beleraktam. Így a sokasodó hőségben igyekeztem jól megmarkolt ócska zacskómmal a Sopraniba, annál is inkább, mert emlékezetem szerint légkondis a bolt. Ráakadtam hát, és széles áruválasztékából kikerestem a pénztárcámhoz közelálló terméket, II. János Pál keresztjének kicsinyített változatát. Egy zacskóval 2,50 €. Ma sem tudom, hogy hány darab keresztecske lapult benne eredetileg. Ott lehűltem hát, vásároltam hát, és kértem egy másik zacskót, hogy belegyűrjem a szakadtat.
Így indultam a Rádióhoz, hogy találkozzam F.-vel, és hogy kiválogassuk a magyar nyelvű, félretett könyvekből azokat, amelyeket szívesen hazahozna.
Németül fordultam a portáshoz, aki azonnal értesítette Ferit. Jött is tüstént. Ittunk egy pálinkát a nagy ijedtségre. Beszélgettünk, láttam az egyik fiatal kolleginát, leültetett M. is beszélgetni. Úgy éreztem magamat, mint egy interjún. Érdeklődött családunk iránt, kiváltképp egyik tagja iránt. Mit tudok öcsémről, Csiáról, akire amúgy – mint megállapította – nem hasonlítok. Ezt valamennyire sajnáltam, bár agyam sarkában ott szunnyadt: talán nem is tehetek róla. A mindentudó adásszerkesztő komputer előtt ült M., így kevés esélyem volt arra, hogy megismerjem működését. Persze bennem sincs már az a fene lelkesedés a technikai újdonságokért. Pusztán a praktikumuk érdekel. Hogy annyira ismerjem, amennyire használom őket.
Ez most elmaradt.
Légkondi ide, légkondi oda, nem bántam, hogy elmegyünk Ferivel onnan. Az Írók Házába indultunk, hogy átadjuk magunkat a kulináris gyönyöröknek. Mindent egybevéve pozitív tapasztalatokat szereztem ottan. P. Szilas szeretettel vett körül és szívesen beszélt az előkerülő témákról. Béke áradt belőle, ami átragadt asztaltársaira is. Feri pechére hal volt, amit stílszerűen kihagyott. Nem tudom, miféle állatka lehetett, amíg élt, valamilyen tengeri hal. Mi más is lehetett volna. Könnyű étel, fehérje, és abban az országban sok van belőle. Örültem neki. Utána jól esett a sör, még jobban a könyvár hűvöse és az onnan belátható szép panoráma a városra. Gyorsan megnéztem így madártávlatból az „írógépet”, ennek mondják az olaszok azt a fehér monstrumot, amit a köztársaság megalakulásának tiszteletére emeltek, ha jól emlékszem. Megnéztem a magasságokat és a mélységeket, a dinamikusan változó, örökké építkező nagyvárost. Megnyugtató volt, hogy állandóan jobbítják. Fent is, lent is. Egészen az úttestig. Ott láttam utoljára kövező munkásokat féltérden. Bp-en állítólag már nincs senki a szakmában. Ezért flaszterezik a korábbi macskaköves utcákat.
Visszatérve a római utcákra, a sztrájkra való tekintettel nekivágtam az utcáknak. Tudtam, ha a folyó mellett maradok, az ismerős hídon átvágva végül az Aventisnusra jutok. Mehettem volna a belvároson keresztül is, ott vannak az igen drága és igen szép szaküzletek. Egyébként csak trattoriák és kis élelmiszerüzletek vannak. Hol lehet itt komolyabban vásárolni? Zs. később elmagyarázta: az üzletközpontokban. Ahol én nem jártam, mert mind a városon kívül kapott csak lehetőséget. A több hétre való cuccokért odazarándokolnak a rómaiak. Ha a városban akarnak vásárolni, megvárják a vasárnapot. Akkor nyit a bolhapiac, a Porta Portese. A rómaiak odajárnak, mert ott negyedáron megkapnak mindent. Aha. Hát ezért találok leginkább csak lakóházakat és középületeket a városban. Romlott itt is a helyzet. Ma már sokkal több összefirkált fal van, mint négy éve volt. Bár még mindig kevesebb a grafiti, mint Bp-en. Készült a firkáló fiatalokkal egy interjú. A polgármester ki akart jelölni nekik egy területet művészkedés céljára. Nem éltek vele a fiatalok, mert éppen a polgárpukkasztás, a csak azért is meg merem tenni a hajtóerő ebben a szemét műfajban. Sose értettem a hatalom birtoklóit, hogy miért engedik a rongálást. Másban miért járnak el olyan szigorúan, ebben az esetben miért tesznek kivételt? Ma sem értem.
Nos vártam buszra, de hiába. Most, hogy nem hittem már a sztrájk komolyságában, nem járt semmi. Pedig a „budai”oldalról átmentem a „pestire” korábban, mert Zsuzsa ott lakik, most a Ponte Fabrición átkeltem Isola Tiberinára, onnan egy újabb hidacskán a budai oldalra, mert egyirányú mindkét rakpart forgalma, és nyugat felé a budai oldalon jártak volna a buszok, ha jártak volna. A Szigeten két néger árusított bőrárukat. Öveket, szatyrokat, táskákat. Mulatságosak voltak, amint egy bélyegnyi háromszöget mintázó árnyékdarabon próbáltak ketten meglenni, hogy ne pörkölje őket a nap, amíg újabb kuncsaft nem érkezik. Még volt egy fél órájuk, és akkortól legfeljebb egymás nyakába ülhetett a két fiú, ha a napszúrástól tartottak.
Hiába vártam hát a jó irányba menő oldalon is, csak a kabócák zúgása és a fülledt meleg tartottak ki velem a buszmegállóban. Erőt vettem hát magamon, és a nyakamba szedtem a lábamat. „Hazamentem” gyalog. Útban hazafelé több villamosmegálló vasrácsán üldögéltek emberek várva a csodára vagy legalábbis a villamosra. Ezeket mind megelőztem. Négy óra tájt hazavergődtem, alaposan lezuhanyoztam, és kipihentem a kilométereket.
Feri és Zsuzsa tudomásul vették, hogy vágyom Ostiába a tengerpartra. Egy héttel korábban Zs. valakikkel már ott járt. Beszélgetés közben rájöttem, hogy nem igazán vágynak odamenni. Mondom is: hát én határoztam el, hogy nem megyek haza, míg a tengert meg nem nézem. Nem kell kísérgetnetek, ha van jobb programotok. Megnézem, visszajövök és kész. Ebben maradtunk. Érthető módon megkönnyebbültek. Én meg útikönyvemből kiókumláltam, hogy jobbra kell kanyarodni, ha a tengerparthoz érünk, s meg kell keresni a szabad strandot. Lementem hát a reggeli mise után a vasútállomásra, ott van a piramide mellett, és megint csak németül kértem egy jegyet Ostiába. Kérdezett valamit a pénztáros: ritorno? Másodszorra beugrott: retúrra kérdez rá. Si, makogtam. Mire kivágta a két egyeurós jegyet. Aztán jöttem rá, mindegy hány megállót megyek a HÉV-vel. Egy jegy egy euró, és kész.  Kb. 40 percig tartott, mire a túlsó végállomáshoz érkeztünk. Hőség, strandfelszerelésekkel, gyerekekkel igyekvő felnőttek. Mind a buszhoz törekedtek. Én ezt kihagytam, mert a távolban megláttam a tengert. Időm van, lábam van, mit tudom én, melyik busszal hány megállót menjek. Elindultam hát a víz felé, majd a végtelen hosszúnak tűnő kerítés mentén jobbra. Fizető strandok egymás után. Kilométereket mentem már, amikor egy öbölhöz értem. Annak túloldalán bárki lemehetett a tengerhez. Megörültem a lehetőségnek. Hát itt volnék. Le az inget, be a Sopraniban kapott szatyorba. És neki a víznek. Cipőmet is belecsaptam a zacskóba, és belegázoltam a vízbe. Mások is tocsogtak benne úgy mint én, sétálgattak a hűs vízben, ki bokáig, ki combig belemerülve. A parton mindenütt emberek napoztak nyugágyakon, ezekhez napvédő tartozott, melyet a heverő az arca fölé húzhatott egy karral. Nem igazán védekeztek a napsugárzás ellen. Zsuzsa megemlítette, hogy az olaszokat nem érdeklik a bőrrákról szóló mendemondák. Figyeljem csak meg, senki nem jár kalapban Rómában. Senki nem tűnik el a napról a déli órákban. Ott sütkéreznek a tengerparton óriási tömegben. A tévé, a rádió nem riogatja őket. És csakugyan: gesztenyeszínűre pácolódott embertömegbe érkeztem. Ara gondoltam, aki bőrrákot kapott, az nincs itt, de attól még rájuk is hat a tengerészeket oly sűrűn megbetegítő kór. No mindegy. Nem hoztam magam sem védőkenőcsöt. Hagytam, hogy átjárjon a napsugár. Lábamat a víz enyhítette, testemet a tenger felől állandóan fújó szél hűtötte, egyáltalán nem éreztem, hogy elkap a nap. Szorgalmasan gyűjtögettem, megint csak nem egymagam, a szebb kagylókat. Néztem a kis halakat, megkóstoltam a Tirrén-tenger vizét. Olyan volt, mint az elsózott leves. Kb. két és fél órát töltöttem így, oda-vissza sétálva a part mentén, gyönyörködve a víz végtelenségében, a víz és az ég kékségében, a fehér vitorlákban, jachtokban s a végeláthatatlan embersokaságban, amely egyként mosolygott, fürdött, élvezte a pillanat szépségét. Kimásztam a partra, s nem akartam homokos lábbal cipőbe bújni. Gondoltam, kimegyek a műútig a kúthoz, lemosom a homokot és a sót lábamról, úgy bújok cipőbe. Így is tettem, s nagyon igyekeztem kifelé, mert a homok hot-hot-hot volt, mint a reklámfilmben egykor. Hazaérve újra csak a zuhanyozás, a pasta, a kagylók osztályozása, a heverő várt. Pihennem kellett, mert estére kocsmát hirdetett Zsuzsa. Vállaim, felsőtestem akkor már kezdett izzani. Végül is jól lekapott a nap. Zsuzsa javaslatára napozás utáni krémjét kentem magamra valamelyest.

A Triznya-kocsma
Kialakult gyakorlata van a rákészülésnek. Zsuzsa felméri, mi van otthon, mit ígértek, akik jönnek, mire lehet még szükség. Úgy vélte, fehérbort kellene még hozni, engem kért rá, hogy a templom mögötti piac adott bódéjából adott minőségű bort vegyek egy üveggel. Zs. jó megfigyelő. Amit mondott, pontosan úgy viselkedett a valóság. Azt mondta, a templom jobb oldalán átmegyek másokkal együtt a sekrestyén, ott ki az udvarra, a kapun kívül találom a kispiacot. Balra a sajtos bódé mellett árulják a borokat. van ott szárazfehér, abból  kell egy liter. Ott volt, nyitva volt, kaptam a kért minőséget (megint csak németül), s vittem boldogan.
Este jöttek, akik ígérték, hozták, amit ígértek. Egy nő, aki latint fordít, és akinek a férje a kutyájukkal alszik egy ágyban fej-fej mellett. Egy lány, aki azért megy át minden vizsgán, mert apja híres sohatöbbész, egy prof, aki elvált, majd újra elvette feleségét feleségül. SzF és én, továbbá a helyi rektor vagy miféle, aki idős mostohaapját, s annak jó negyvenes, illetve húsz éves fiát is magával hozta. Így lettünk egy nagyon tarka csokor, melyet Zsuzsa kora ellenére sokkal jobban tolerált, mint én. Én csak odáig jutottam, hogy senki helyett nem felelek a hülyeségéért, s megengedem, hogy saját maga legyen a másik, de nem igazán szívelem, esetleg akaratom ellenére sem. Zsuzsa pedig – úgy vélem –, nem eltűrte őket, hanem szerette sokféleségüket. Mint tapasztaltam, ettől még van véleménye dolgokról, eseményekről, személyekről. Valahogy nagyon vártam, hogy vége legyen ennek a többórás szómenésnek, amelyben mindenki főszereplő kíván lenni, s ahol érvényesülni vágynak a résztvevők. Talán ezért, talán más okból Feri egyszer csak fölpattant, hogy eddig szólt a mandátuma, neki másnap feladatai vannak, ezért aztán megy. Elvitte a latinost, majd egyszerre fölpattant a maradék és bezsuppolódott egy kocsiba. Magam pedig egyre inkább éreztem a bőrömet. Égtem, mint a Reichstag. Zs. lakása a legfelső szinten van. Lapostető alatt. Még szerencse, hogy erkélye elég szellős. Oda menekültem il forno szobámból. Kimentem az éjszakába. Egy darabig a madarakat néztem. Leginkább sirályok köröztek s villantak meg fehér szárnyukkal a sötétségben. A kabócák itt is reszeltek, fűrészeltek.
Jó hely ez az erkély. Teli van virággal, süvölvény husánggal, fácskával. Praktikusan egy fali csapból slaggal lehet locsolni, hűsíteni.
Zs. elmondja egy alkalommal, hogy havi 1200 € a lakbére. Ez jelenleg mintegy 300 000 forint. Azonnal hozzátette, hogy ez nem sok római viszonylatban. Egyébként se sajnáljam az olaszokat. Rengeteg pénzt keresnek, van miből fizetniük. Ez aztán valamennyire megnyugtatott. Gondoltam, szívesen fizetek a szállásomért. Ám Zs. hallani se akart róla. Arról beszélt, hogy ezzel segít másokon, és ezt ő nagyon szívesen teszi. (Így van, magam is megtapasztaltam.) Egy darabig még el-elgondolkoztam, majd egyre kevéssé tudtam megkülönböztetni a viaszosvászon terítőn lévő fűszernövény-ábrázolásokat, és a fehér műanyagpadon elaludtam.
Vasárnap pedig új bevetésre indultam, a Porta Portesére, a zsibire. Megint csak Zs. útmutatását követtem. Végigmész a Via Marmoratán, átmész a Ponte Sublición, és máris ott vagy. Mindig rengeteg ember tart oda, és rengeteg zsebmetsző is próbál pénzhez jutni. Csak annyi pénzt vigyél magaddal, amennyit vásárlásra szánsz. Ez történt. Igaza volt, több kilométeres területen folyik a kereskedés. Olcsóság, tömeg, meleg, hangzavar jellemzi a zsibit. Létra tetején ülnek – általában tizenéves fiúk – a kikiáltók, és éneklik, kiabálják, csak 5 euró két darab. Persze ez a kakaskukorékolás a létrásdomb tetejéről csak egyik fele foglalatosságaiknak. Szerintem a másik szerepük a fontosabb: ők egyben a biztonsági őrök is, akik próbálják a tolvajokat meglesni, leleplezni. Nemcsak olaszok, hanem különféle néger törzsekhez tartozók kínálják népi hangszereiket s egyéb tárgyakat, sőt két román nemzetiségű ponyva is volt, ahol megjelentek a népművészeti dolgok és sokféle CD, pánsíppal, román muzsikával. Ezek után úgy gondoltam, tán magyar sátort is találok, de nem akadtam ilyenre. Sok benyomással gazdagodtam, egy-két CD-t magam is vettem, s végtére is rengeteg gyaloglás után visszakanyarodtam, hogy kijussak innen, ahol legalább egymillió napszemüveg várt gazdára, de normál bakelit lemeztől kezdve a CD-ig, a csillagászati távcsőtől a 100 éves fényképekig minden kapható volt, s csakugyan alacsony áron. Az itt vett övem (állítólag bőr) 5 € mindössze.
Iszkoltam haza, de Zs.-t már nem találtam otthon. Mint ígérte, délben misére megy. Amíg vízbemártott trikó hűvösségben vártam a téren, két tinit figyeltem. A báty állt a kismotor mellett. Az öcs pedig ismételten megpróbált gördeszkájával egy jó térdmagasságú műkőperemre felugratni. Tízszer, hússzor próbálkozott, mígnem egy vénember egy vénasszony takarásából előtörve a második emeleti redőnyös ablakból le nem ordított. Fenyegetőzött a vénség, hogy így, meg úgy, majd a saroklakás másik ablakán is kinézett, hogy eredményes-e a csendháborítók elűzése. Meglepő módon a két fiatal ellenkezés nélkül felpattant a mopedre és odébbállt. Én is odébb álltam, mert megjött Zs.
Ebéd után elnyújtóztam, Zs. talán a tévét nézte, mint elég gyakran. A Rex felügyelőt ismételten nézte. Úgy mondta, ifjúsági műsor, de nagyon kedvesek a szereplők, és mindig győz ez az okos kutya. Ezt szereti benne.
Magam az esti misére mentem. Első, ami meglepett, egy jó közepes házaspár viselkedése. Az asszony egyre zsémbelt, mígnem a pasi felpattant s kiment a templomból. Nem is jött vissza egész mise alatt. Pedig a nő folyton hátra tekerte a fejét, hátha. De nem. A történtek után érdekes volt megfigyelni, hogy a pace-pace köszöntéskor hogy mosolygott az idegenekre ez a zsémbes Juli. A másik szokatlan egy hatalmas félkegyelmű férfi megjelenése volt. Ahogy megállt mellettem a maga két méter harminc körülimagasságával, kisebbségi érzésem támadt. Így érezhette magát Gulliver az óriások között, de így érezhetik magukat az alacsony emberek az átlagmagasságúak és magasak között is. Én úgy a hóna alatt elfértem, s legközelebb a derékszíja volt szememhez. Föl alá járkált egy ceruzát tartva a szájához mikrofonként, annak beszélt félhangosan. Zsuzsának meséltem róla. Ő régóta ismeri. Helyben lakik az őrült. Ha nem tetszik neki a prédikáció, bemegy a sekrestyébe panaszkodni. Amúgy ártalmatlan.    
Aztán este lett, és megérkezett S. V. Otthonosan mozgott, mert volt helyi ismerete, lakott korábban Zs.-nál. Nagyon kellemes társalkodó volt. Kétdiplomás, de ezt nem tőle tudtam meg. Figyelmes, szolgálatkész és mosolygós. Örültem, hogy megismerhettem.
Utolsó napom végén összeraktam cuccaimat, hogy az egyetlen szatyorban elférjen.  Zsuzsa látva, hogy szeretem a zenét, a kezembe nyomott, kb. 15 CD-t, hogy vigyem haza, mert ő már ezeket nem fogja hallgatni. Megköszöntem, s nála hagytam, hogy majd F elhozza kocsival. S mentem aludni megköszönve jóságát. Utolsó nap már csak édességeket vettem, hogy ne jöjjek haza üres kézzel, mikor saját családom, vejeim és négy unokám várja érkezésemet és azt, hogy mit hoztam.
Mindenesetre a búcsúzkodás percei is eljöttek, s F is, hogy kikísérjem Fiumicinóra, a reptérre. Ide 5 € a jegy, noha szinte ugyanakkora a távolság, mint Ostiába. Igaz, ez a vonat légkondicionált, és nincs összefirkálva, mint a másik. Hamar kint teremtünk. Odabent megkerestük a csekkolási helyet. Mondom, ez az a sor. Mire ő: nem, kettővel odább. Na jó. Beállok. F. el, majd jön vissza: neked volt igazad, mégis az a másik sor. OK. Éreztem én ezt, már azért is, mert nagyon sokan beszéltek magyarul. Itt Feritől is búcsút vettem. Egymagamban álltam, várva, hogy a néger hölgy elé kerüljek. Angolul mondta, hogy mit csináljak a közeljövőben. Annyit értettem belőle, hogy mindez tőle balra van. Csakugyan több sorban kígyóztak ott az utasok, hogy a fémdetektor alá tegyék kézipoggyászaikat. Az enyémet is megröntgenezték. Nem találtak benne pisztolyt. Na most merre tovább? Ja igen, úti okmány ellenőrzés jön. Újabb pasi, vizsgálgatja személyi kártyámat, mosolyog, mehetek haza, nem kell telefonálni a követségre, hogy kevesli a pecsétet a plasztikkártyán. Igen, de most már a huszonhatos kaput kell keresni, s még csak a kettesnél járok. Felfedezem a „villamost”, aminek a létéről már hallottam. Olyan, mint egy összezsugorodott metrókocsi. Nyilak mutatják, hogy melyik irányba közlekedjem. Pillanatok alatt ott terem, a 26-osnál. Ott egy tévémonitor jelzi, hogy a járatom mikor indul, mikor kezdődik a beszállás. Egyszer csak nem jelzi tovább, hanem más gépet ír ki. Na, gondolom, úgy járok, mint a latinfordító, aki elmesélte, hogy két nappal később indult csak a fapados, amivel haza kívánt jönni. Most nem ez történik. Újabb kiírás: a 23-as kapuhoz legyünk szívesek...  Szívesek vagyunk. Ott is sokan unatkoznak. Még szerencse, hogy nincs forróság, enyhe hőmérséklet uralkodik az egész reptéren. Két gyerek focizik egy félliteres flakonnal. Az unatkozók némán szurkolnak nekik. Fél óra ácsorgás után megérkezik két hölgy. Sorokba rendeződünk. Újabb ellenőrzés. Úti okmány, beszállókártya rendben. Szabad az út a géphez. Ez Boeing 737-es. Tömzsi, kétturbinás amerikai gép. Az általam csak hernyónak titulált átjáró szintén légkondicionált. Kellemes séta végén látom: rátapad az ajtónyílásra. Egy utolsó eligazítás. Harmadik sor ablak mellett, az az én helyem. Begyömöszölöm magam a még éppen méretes székbe. A közlekedő út is épp csak méretes. Két oldalt 3-3 szék. No nincs túl sok fölösleges hely. A friss levegőről a személyenként állítható légkondi gondoskodik. Magamra irányítom. Nem is gondoltam, hogy ilyen kicsik az ablakok némelyik gépen. Amin kilátok, kb. 30x50 cm-s lehet. Azért jó helyen van. Minden lényegeset megmutat. Most megtanítanak kesztyűbe dudálni. Egyik stewardess elmondja magyarul és angolul, a másik pedig egy pantomimes ügyességével eljátssza, hogyan kössük be magunkat az indulás előtt a biztonsági övvel. Majd bemutatja a mentőmellény használatát is arra az esetre, ha sűrűbben szeretnénk találkozni a tengerrel, mint terveztük. Szép kilátások. Mellettem egy férfi. Megpróbál aludni, hogy ne lássa, mi éri, míg meg nem érkezik. Az van a fején, itt már semmit sem tehet a sikeres utazás érdekében. Inkább kikapcsol. Másik társunk egy középkorú apáca fekete fityulásan. Talán imádkozik. Majd egy zökkenés és máris egyenletes tempóban gyűrjük magunk alá a betonkifutó kockáit. Lassít a gép és derékszögbe fordul. Kivár, és amikor jelet kap az induláshoz, nekiszalad a kifutópályának. Úgy érzem, kifutott már Olaszországból is, mikor maga alatt hagyja a szárazföldet. Megszűnik a ritmikus zökkenés. A gép belefúrja magát az égbe, most meg úgy érzem magamat, mint a fogorvosnál, amikor kezd hanyattdönteni székestül. Ez annál furcsább, mert nemcsak szorongok, hanem bele is nyomódok a helyembe. Tényleg csak egyet tehetek, várom, hogy mi lesz. Az lesz, hogy nemcsak lelki, hanem testi egyensúlyomból is kibillenek, merthogy kanyarodunk. Megdől a gép, tesz egy félkört a Tirrén-tenger fölött, hogy keletre induljon. Egy perc múlva újra Róma fölött járunk, érdekes lenézni az épületkékre. Majd egyre magasabbra húz a gép, elérjük a felhőket. Csak fel-fel megyünk au ciel, egész az égig. Mígnem a felhők is olyannyira alattunk szállnak, mint amennyire a felhők alatt éreztük a tájat. Innen minden lapos, nincs hegy, mert olyan mélyen alattunk van. A pilóta üzeni, hogy 11 000 méter magasan repülünk, és óránként 860 km-es sebességgel. Előbb Ljubjanát, majd Maribort hagyjuk magunk után. Jó. Egyenletes a haladásunk, csak néha zökken egyet-egyet a géptest, mintha rögös úton járnánk. A felhős szakaszoknál következik be mindez. Mert ilyen magasan is járnak felhők. Néha közéjük fúródunk, ködben közlekedünk. Szó szerint a fellegekben járok, járunk. Lent igen törpe minden. Fent pedig sötétes középkék az ég. Nem mondja senki, de később megtudtam, mínusz 55-60 C fok lehet. Akkora itt a légritkaság, hogy géphiba esetén a támadt lyukon kiszívna bennünket. Tüdőnk megtágulna és szétrepedne, így fulladnánk meg, mielőtt földet érnénk. Jobb, ha működik az alumínium csoda, mert kiszolgáltatottak vagyunk. Mikor újra szólnak, már Magyarország fölött járunk. Próbálom azonosítani a látnivalókat, de nemigen megy. Kár, hogy nincs nálam valahonnan egy jó kamera. Nagyon szép mozgófelvételeket lehetne készíteni. Amit utunk vége felé felismerek, az az Örs vezér téri IKEA, a rákospalotai teherpályaudvar, később a köztemető teljesen szabályos mértani alakzatú franciaparkja. Azonnal kapcsolok: hányszor lessük alulról a nagyhasú, alacsonyan szálló gépeket a temetőből, sírlátogatások alkalmával. Hát más ugyanez felülről. A leszállás sima, és elegáns. Megtapsolják a pilótát. Lehet, hogy ez szokás. Én nem szokom. Kiszállunk a magyar hernyóba. Nincs légkondi. Fülledtmeleg fogad itthon. A reptérre érve elég üres folyosókat találok. Ki erre, ki arra bandukol. Én a zöld folyosót választom. Nincs vámolni valóm. Senki nem állít meg. Kijövök, hátha vár valaki. De nem. Igazán csak a teljesség kedvéért teszem. Nem számítottam senkire. Nézem a mikrobusz árakat. 2300 az one way. Ennyit nem ér. Inkább veszek jegyet, ha kell, a 3-as metróig. Kérdem a sofőrt, érvényes-e ide a bérletem. Igent bólint. Felszállok. Ülésem mellett találok egy jegytömböt négy használatlan jeggyel. Nem én fizetek hát, hanem nyerek 680 forintot, ha jól számolom. Egy óra múlva érkeztem a Sodrás utcába tömegközlekedéssel.  Ígéretemhez híven leszedem az emailhíreket, majd telefonálok haza, hogy megérkeztem, indulok tovább Mitsubishivel. T. veszi fel a kagylót. Elmondja, hogy Éváék még nincsenek Bp-en, Lébényben vesztegelnek, s várják, hogy hazafuvarozzam őket, mert Bécsnél totálkáros lett a kocsijuk. Hazaindulok, hogy megismerjem a részleteket, amelyek azonban már egy másik történethez tartoznak.

Coda
Pár hétre megérkezésemre egy ciprusi boeing 737-es 121 utassal hegynek ütközött, s valamennyien meghaltak. Az orvosszakértői vizsgálat kiderítette, hogy műszaki hibát észleltek már többedszer az átvizsgálás során a légkondicionálás körül. E hibák kijavítását a szerelők (idő- vagy pénzhiány miatt, ki tudja) rendre elmulasztották. Az utazómagasságban elillant a levegőjük, a pilóták eszméletüket vesztették, egy utas, egy kisgépvezetésben jártas ember megkísérelte levinni a repülőt, de nem sikerült neki sem. Az utasok a légszomj miatt mind ájult állapotban voltak, amikor a gép a hegynek csapódott. Isten adjon valamennyiüknek örök nyugodalmat.