Tegnap parázs beszélgetést folytattunk Tücsivel. Elmeséltem lamentálós reggeli élményemet. Kifelé menet a HÉV-hez azon gondolkoztam, hogy Isten beleszól-e látszólag apró ügyekbe. Feltehetően teológusok ezen órákat, napokat eldilemmázgatnának. Nekem sokkal kevesebb időm maradt, ugyanis arról kezdtem filózni, hogy a következő HÉV-et elérem-e, ha egy kis égi segítséget kérek hozzá. Nem kis szkepticizmussal úgy billegett bennem a téma, hogy ha Isten akarja, nem megy el HÉV az orrom előtt, vagyis a következő szerelvényt elérem. Ez persze kétélű kijelentés, mert minden elmenő HÉV után jön a következő. Így értem a járdaszélére, ahová éppen beállni készült a lassító szerelvény. A lámpa pedig nemrég váltott pirosra. Minden emberi számítás szerint a HÉV kihúz, mire zöld jelzést kapunk, még érdeke is a vezetőnek, hogy ne tartsa fel a folyamatosan érkezők hada a járatot haladásában. Ebben megnyugodva szemléltem az eseményeket. Ekkor meglátom ám, hogy az amfiteátrum felől három fruska szalad, és integet a vezetőnek, hogy ők ezzel a járattal szeretnének továbbhaladni. A hévsofőr kivárt, megvárta, míg odaérnek. Ám közben a lámpa is zöldre váltott. Kiléptem, és felvett még néhányunkat a járat. Na most akkor?
Tücsi egy párhuzamos történetként elmeséli, hogy a személyzetből egy nő teljesen kilátástalan helyzetben nevelte fiait. És lőn este, és semmi harapnivalója nem maradt, és semmi pénze sem, hogy reggel ne éhgyomorral küldje a gyerekeket iskolába. Beletörődött a változtathatatlanba, mikor megszólalt a csengő. A szomszéd volt, aki sose szokott becsengetni. Megállt az ajtóban, és egy szuszra elmondta, hogy csirkékkel foglalkozik, és nem tudja, mi lelte a főnöküket, minden beosztottja kezébe nyomott jó néhány csirkét, hogy vigye csak haza. Ők pedig ennyi baromfit nem tudnak elpusztítani, fogadjon el egyet. Elfogadott egyet.
A szomszéd el.
Ekkor megint csöngetnek.
Egy ismerőse jött hóna alatt egy kerek sajttal, és eléggé hasonló történetet adott elő.
Annyi sajtjuk van otthon, és megint kaptak egy gurigával.
Nem győzik felemészteni.
Nagy jót tenne vele, ha elfogadná tőle ezt a kerek sajtot.
A nő persze boldogan ráállt, hozzátéve, hogy majd alkalomadtán kifizeti.
Dehogy fizeti, dehogy fizeti, egyék meg egészséggel! – így az illető.
Aki elmesélte, váltig állítja, hogy éppen olyan isteni beavatkozás – gondviselés – volt, mint amikor a tesbi Illésnek holló hozott sajtot. Fia szerint viszont normális gondolkodású szomszédjaik racionális döntése volt a szorult helyzetekben élők megmentője.
Én meg mondom Tücsinek: Nem gondolod, hogy egyszerre igaz mindkét állítás?
Ő olyasvalamit mondott, hogy miért nem lehet elfogadni, hogy létezik a Gondviselés?
Nem igazán jutottunk dűlőre.
Szerintem a kettő nem zárja ki egymást.
Innen másként látszik, mint onnan.
A két létsík párhuzamosan létezik.
Az a helyzet, hogy mi nem látunk oda, csak ők ide. A különbség kétségtelen, s hiányzó látásunkat tölti ki a hit.
Utolsó kommentek