POST
Olvastam a bloggerek tízparancsolatát. A 4. szerint Tiszteld az Úr napját, és hetente egy napon tartózkodj a blogolástól. Hát lehet. Bár a napilapok is megjelennek mindennap. Még meggondolom. Lehet, hogy szabadszombaton kétszer annyit termelek, és a hetedik napon megpihenek. Ám a benyomások folyamatosan érnek, és a postok azon frissiben tájékoztatnak ezekről. Még meggondolom magam.
Ma kora reggel szokatlanul tisztára mosta a Szépvölgyi utat egy csőtörés áradata. A víz valahol a Pusztaszeri út beszájadzása felett tört a felszínre, és áradt töretlen szorgalommal a törött csőből. Ha megemelkedik a Fekete-tenger szintje, nem kell tovább keresni az okát, az Óbuda határán szétpattant cső okozza.
Tegnap egyszuszra végigolvastam az Újbuda Albertfalváról szóló mellékletét. Hát mit látnak szemeim! A kőkeresztről egy képet, mely a Rózsika kisközértje előtt állt. Továbbá láttam az OTI-házakról szóló képet és cikket. Mindkettőről megemlékeztem magam is. Lám másnak is feltűnt. Kétszer is olvastam a Csercsicsről. Először Csercsisnek (el)írták. Az Albertfalva út sarkán álló krimó gazdája volt Csercsics, Grószi a Csercsicshöz küldött egy korsó sörért. Néha ugyan nem korsót mondott, hanem ampát, Hozz egy ampa sört. Az ampa egyebekben hajós szakszó, és könnyen meglehet, hogy apánk hozta a házhoz, aki 17 évesen önkéntes folyamőr lett. Bár az sincs kizárva, hogy a Komáromból származó grószi ismerte a vízmerő vödörjelentésű ampa szót.
Visszatérve Csercsicshez és Albertfalvához, a Kábel-pálya mögött volt a Mahunka Imre utca. Nem tudtam, hogy ki is ő. Mint kiderült kontinenshírű asztalos volt, sőt az amerikai elnöknek is gyártottak bútort albertfalvai manufaktúrájukban. 
Tudatosult bennem a mellékletet olvasgatva, hogy az 1956-os forradalom a XI. kerületből indult, hiszen a Műegyetem csakugyan a Lágymányoson van, és a diákok felvonulása indította el az akciósorozatot. Meglepő, hogy mindmáig keresik a forradalomban részt vevő bajtársak egymást. Ennyire nyomás alatt volt maga a téma, hogy nemigen merték előhozni, és a forradalmárok jó része emigrált, s ma is a nagyvilágban él.
Érdemes elolvasgatni ezt a négyoldalas mellékletet, mert csakugyan megelevenednek azok az élmények, melyek ott értek bennünket.     
PRAE
Egy ósdi technikát búcsúztatva
1960 környékén a felhúzós óra dívott. Jó órának az számított, mely finombeállítás után nem tért el többel a valóságos időtől naponta néhány másodpercnél. (Ma ezt a legtöbb filléres óra teljesíti.)
A legsmucigabb karóra, ami csak volt valaha is a világon, kétségtelenül a LED-kijelzős (Light emitting diode) volt. Nálunk az emberek többsége még a hetvenes években is mechanikus szerkezetű karórát hordott. Villamoson utazva a kapaszkodó kezek csuklójáról le lehetett olvasni: mennyi az idő. Az első generációs elektronikus karórák számlapja fekete plasztikból készült, nem is látszott rajta más. Úgy nézett ki, mint a vakszemüveg lencséje. Ha viselője maga felé fordítva megnyomott rajta egy gombot, felvöröslött a digitális kijelző, s mutatta az időt. Ám ezt a többi ember nemigen látta-láthatta. Hát ezért volt a legsmucigabb a LED-kijelzős karóra. Nem lehetett lelesni róla ingyen a pontos időt.
Azóta két generáció múlt el. Először ugyanolyan digitális órák dívtak folyadékkristállyal működtetve. Ezt már jól – inkább rosszul – más is láthatta, illetve gazdája sem látta jól. Majd ezt követte az analóg mutatókkal felszerelt kvarcóra. Ma is ez divatos, bár – gondolom – forgalomban van már a GPS-szel (Global Positioning System) összekapcsolt atomóra karórás változata is, sőt az időt – s mint hallom-olvasom – a pulzusszámot és vérnyomást is kimutató mobiltelefonok kora jött el.
Mindezt a civilizációtörténeti kitekintést csak azért írom, mert nagy öröm volt látni, hogy hogyan múlik el a LED dicsősége.
Így aztán Bornemisza Péter után szabadon:
nem „siralmas énnéköm „tetű LED”
megválnom, smucig egy karóra,
tűled elbúcsúznom.
Vajon, s mikor lészön
GPS órámon.