Ma vége felé közeledik egy periódus az életemben.
Mindennap el- és felgyalogoltam T.-hez őt látogatván. Útközben akadtak érdekességek. Ezek egy részéről beszámoltam, más részükről nem. Pl. arról nem, hogy a Sodrás u. végén kb. egy hónapja a kerítés és a villanyoszlop lábazata közé volt dugva egy jobb minőségű csavarhúzó. Szemeztem vele, aztán otthagytam. Hátha csak ezzel nyílik egy autó nehezen működő ajtaja, vagy egyéb, számomra ismeretlen okból rejtőzködik ott ez a szerszám. Noha az utcán hever, és mint ilyen szabad jav. Én meg szeretek találni.
Napokig gondoltam rá, hogy látogatóba menvén felveszem, ha még mindig ott porosodik. Ám mindig elfelejtettem.
Egyszer aztán eszemben tartottam.
Nézem az említett helyen.
Nincs ott.
Valaki felvette.
Lehet hogy az, aki odarejtette, lehet hogy nem.
Fellélegeztem és beötlött a naponta mondott imasor: Ne vígy minket a kísértésbe...
Nem vitt.
Ugyancsak a Sodrás utcában láttam egy sün-kölyköt.
A szokásos méretnek alig a fele volt.
Ott sertepertélt az úttesten, a járdaszegély mellett. Eleség után kutatott.
Csak remélem, hogy nem gondolta meg magát rossz időben, és nem tartott az utca közepe felé, amikor autó közeledik. Sok sündisznócskának okozzák eme rettenetes szekerek beste kerekei a halálát.
A Szanatórium utcában kaptatva a kerítés mellett egy kb 50-60 centis sikló nyujtózkodott az árnyékban. Megdobtam egy kis kaviccsal, de nem mozdult. Noha ő nem medve, meg volt dermedve. Úgy gondolhatta: Hogy lecsap-e rám a sas, nem érdekel, hagyjatok aludni.
Tegnap este füleimet csiklandoztattam régi korok zenéjével. Három – számomra kincs értékű – felfedezést tettem a youtube-on. Megtaláltam azt a számot, melyet Duane Eddytől ismertünk, és megosztottuk a szomszéddal, Csapkay Gyurival, vagy ő osztottam meg velünk, mindenesetre átmásoltatott, hogy ne csak a falak túloldaláról hallja az a fél, akinek korábban nem volt meg magnón ez a szám. Eddy talán legsikerültebb alkotása. Címe: Peter Gunn. Mindenkinek ajánlom, hogy keressen rá, mert olyan élménye lesz, mint amikor a Tanyán c. számot hallgatja ... csak mégis egészen más ez a zene. Nagyon amerikai. A másik ilyen élményem a Tanyán volt, ám ennek nem On the farm a címe, hanem Raunchy. Billy Vaughn és zenekara játssza. Az ötvenes évek egyik sikerszáma. Szintén megtaláltam és többször lehallgattam. A harmadik, a most már kilencven fölött járó Les Paul (ha még él szegény), aki kitalálta a gibson gitárt, ha minden igaz, de ha nem igaz, akkor az feltétlenül, hogy ő az egyetlen pofa, aki felveszi saját témáját, és elektromos gitárján elindítva ezt a visszatérő alapot, halál pontos ritmusban fölé improvizál egy másikat, egy harmadikat, akárhányat, és lemezre lehet venni, olyan briliáns technikával teszi mindezt.
Egykor sok kellemes percet szerzett azzal, hogy hawaii gitárral és gibsonnal játszott dallamait felidéztem magamban. Érdekes módon ezek a zenék egy szabad világról meséltek nekem, legalábbis felszabadítottak, amíg dudorásztam őket. Ha van kedvetek hozzá, keresgessétek ezeket is, és szabaduljatok fel. Még a rádióbemondó hangja is a fülemben cseng: Most Les Paul gitározik.
Reggelenként fél és háromnegyed hat között csörög a vekker. (Na jó, pittyeg.) És fel is kelek. Nem mondom, hogy nem tudnék még valamennyit aludni, de minek.
Összekapom magam, megiszom a kávémat vérnyomáscsökkentő és szívszipogás elleni gyógyszereimmel [ismerjétek be, a kávé segít a vízhajtónak hajtani ;-)], és elindulok a még setét reggelben dolgozni. El, mert hamarabb abbahagyom munkatevékenységemet a du.-i látogatások miatt.
Nem úgy van, mint amikor otthon van az asszony, amikor megszokott módon terpeszkedtem el a tévé előtt és klasszikusokat hallgattam a mezzón, amíg T. elkészül a piperéjével.
Naponta megvolt az a jó érzésem, hogy sok időm van, mert gyorsabban elkészülök nála.
Most hetek óta nincs semmiféle jó érzésem, hiszen magamhoz képest sose készülök el „előbb”.
Amikor elkészülök, akkor nincs kire várni.
Eljövök és kész.
Ez pedig, bevallom, nagyon, de nagyon prózai.
Úgy érzem magam, mint az az autóversenyző, aki egyedül versenyez.
Minek?
PRAE
Rangkórság
Mintegy tíz éve egyfolytában főbeosztott vagyok, s tizenöt éve nem vagyok középvezető, el-elgondolkodom, milyen titulusok dagaszthatnák önérzetemet.
Például
személygépkocsi vezető,
családi ügyvezető és igazgató törzsfőnök,
szerkesztőségi gyufabeszerzési lófő
scanner- és printerigazgató, továbbá
kézirat- és nyakkendő-igazgató
szemétlevezető elnök
Ágoston jóllakott. Anyja magasra polcolt lábára helyezi őt. Ott fekszik rajta a hátán, ökölbe szorított kézzel, szépen felöltöztetve, végtelenül nyugodtan. Szürcsöli magába az ingereket. Mondhatnám, idilli. Ehelyett azt mondom: – Könnyű neki. Semmije sem fáj, mindene új. Ő maga is vadonatúj. Nullkilométeres. Sehol egy kopás, sehol egy rossz alkatrész, benyom(ód)ás, sehol az elhasználódás legkisebb jele. Inkább a feltétlen bizalom lengi körül, az öntudatlan azonosulás azzal, ami van, azokkal, akik körülveszik. Nincs itt semmiféle zavaró tényező. Csak a szeretet figyelmessége és a gondoskodó légkör. Génjeiben a jövőnek feszülés, a fejlődés és növekedés ígérete kódoltatott. Kell is ez a muníció, mert egész embert követel az élet. Nem lehet félszívvel, félerővel letudni, megélni, csak a fejlődés (önfelülmúlás) reményével.   
Na kire ütött a kis unokátok? – kérdezik a kollégák.
– Hát ki másra, mint rám. Ugyanannyi foga van, mint nekem.