Magály. Ilyen szó nincs is, mert nincs benne a Czuczor-Fogarasi szótárban. Ilyenek vannak benne: Mag, maga, magán, magány. Mindenesetre értelme stimmel: nomen est omen. Együtt dolgoztam egy ilyen nevű raktárossal az egyik cégnél.
Jani csakugyan magányos volt, mert hogy sose nősült meg.
Erdélyből hozta ide sorsa, szegény volt és magányos.
Fehér hajú és negyven kilós.
Lihegve beszélt, hamar elfáradt.
Albérletben lakott egy vénasszonynál, akit rettenetesen utált, és aki nélkül
nem tudott volna élni. Állandóan szidta, merthogy amaz folyton kitalált
valamit, hogy szekírozza vele a Janit. Naponta mesélte, hogy éppen mivel nincs
megelégedve a szipirtyó [ilyen szót nem illik papírra, ill. képernyőre vinni.]
Javasoltam neki, hogy hagyja ott, annyi helyen hirdetnek albérletet.
Ám soha nem lett volna rá hajlandó.
Furcsa szimbiózisban éltek.
Jani megkapta napiparancsban, hogy mit ügyködjön, ezzel párhuzamosan megkapta
azt a muníciót is, amely ellen teljes, második gyermekkori tiltakozással
élhetett.
Élt is a ius murmurandival.
Napi tíz-húsz percig is mondta a magáét.
Nekem itt beugrik egy másik kép.
Grószi és albérlője, Kecskés úr, szintén főbérlő-albérlő viszonyban leledzettek
(Kecskés szintén Erdélyből elszármazott valaki volt). A korábban finánc Kecskés
szavajárása hasonló tartalommal bírt, mint Magályé: „Ki morrrog, ki merr itt morrrogni
– morrrogta az errrreket hosszan morrrogtatva.
Hogyne tette volna: Grószi mindig tudta, hogy kit mire utasítson.
Ha mi, unokák fölmentünk hozzá az emeletre, néhány perc elteltével kiadta
ukázba: Fogd a vödröt, vidd a cekkert! Fával fűtött ugyanis, és minden lemenetelnek
vödörrel és cekkerrel kellett történnie, hogy fával bőven megrakodva történjen
a feljövetel.
A világ legrondább cekkere volt az övé. Elvásott, zöld és barna
műanyagcsíkokból összegányolt szatyor volt az. Az ötvenes évek szoc.
Magyarországában nemigen volt normális műanyag. Hát ezzel a cekkerrel és egy
horganyzott vödörrel közlekedtünk a sufni és a lakása között.
Visszatérve Kecskésre: Valahol élt a családja, de nem bírták ki egy fedél alatt
együtt. Ezért költözött albérletbe. Hozta magával 45 előtti díszegyenruháját is,
még kardja is volt csákóval. Sose vette elő, csak mi kisgyerekek felfedeztük szekrény
mélyén megbújó parádés öltönyt. Szeretett minket a térdén lovacskáztatni.
Mindkét térdére jutott egy legény. Ugráltatott s közben ritmusosan hajtogatta:
lid-lad, lid-lad, lid-lad…
Grószi fiai nem bírták. Mindenféle csúf gúnynevet kitaláltak. Egymás között
csak Spenótbakternek (utalva a fináncegyenruha színére), Bogyóf.-ónak,
Kecskerágónak hívták (utalva vezetéknevére).
Kecskés nem bírta a komcsikat, és nem bírta az oroszokat sem. Minden hírműsort
végighallgatott. Alig várta a záró mondatot: Híradásunk ezzel véget ért.
Azonnal, mint egy gép, rávágta: Az életetek tért volna véget.
Mondom, az oroszokat se bírta.
Szidta Amerikát, hogy egy csöpp eszük sincs. Hogy nem jönnek rá, mi a megoldás.
Ő megtalálta: Egyszerű – mondta –: ha egy csöpp eszük van az amcsiknak, éjszaka
leatomozzák Moszkvát és kész. Az amcsiknak nem volt egy csöpp eszük se, ezért
fényes nappal szállt le jóval később egy Cessna a Vörös téren. Eszembe jutott
Kecskés. No tessék. Minek éjszaka menni?
Kecskerágónak egyebekben hálával tartozunk: Nyaranta vitt a Dagályba. Kicsit záptojás
szagú volt a víz, kicsit más korosztály lubickolt ott, azért jól éreztük
magunkat. Ő kőszékéből felkelve (merthogy ilyenek dekorálták a medencék oldalait)
„bele-belesürített” a vízbe. Alig értem el összecsippentett ujjammal az
orromat, már repültem is a medencébe.
A konyhában állt egy sezlon, ez volt a spenótbakter birodalma és hálóhelye.
Elég szűkös körülmények között húzta meg magát az almahéjaktól illatozó
sparhelt és az ajtó között. Kitartása azonban eredményesnek bizonyult. Ami nem
sikerült egyetlen rokonnak se, az neki igen. Grószi elhunytakor megörökölte
lakását. Ha úgy tetszik vagyonossá lett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint
hogy korábban elveszettnek hitt családja gyorsan rátalált vagy megfordítva.
Mindenesetre odavették magukhoz, grószi lakását pedig értékesítették.
Kecskerágó további sorsa előttem ismeretlen.
PRAE
Blogom keletkezéstörténete (2003)
Sztrájk
Már nincs kedvem „műveket” írni. Már csak írni szeretnék, ahogy egy növény lélegzik, ahogy egy ember szíve ver, oly könnyen és készségesen, sorokat, melyek nem alkatrészei valamilyen idegen szerkezetnek, a „műnek”, hanem önmagukban élnek, mint nagyon szerény élőlények, melyeknek belső formájuk ad jogot a létezéshez.
Valami sztrájkol bennem. Nincs kedvem többé az irodalom futószalagjához állni. De írni, egy kávéházban vagy villamosban, három sort – mintha diktálná valaki. Várni a parancsra, mikor írni kell, halaszthatatlanul, ahogy lélegzeni kell. Várni a pillanatra, mikor az élet elárulja magát. Csendesen és erővel írni; úgy írni, ahogy egy növény növekedik. Egy időben az ember a tengert akarja leírni, később, sértődötten, a vízcsöppet, de úgy, hogy benne legyen a tenger; aztán eljön a pillanat, mikor egyforma figyelemmel ír a tengerről és a vízcsöppről. Egy mondatban minden elfér; még a vízcsöpp is.
Azzal kezdődik, hogy nagyot írni. Később szépet akarsz írni. Még később hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán eljön a sztrájk ideje s a pillanat, mikor már csak igazat akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is, hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerű? Ilyen rettenetes egyszerű.«
(Márai S., A négy évszak)
Azon gondolkodom, hogy Márai meglátását kiterjesztem az általam valamennyire ismert irodalom hasonló írásaira. Ugyanis önálló műfaj az a szerkesztetlen szövegmassza, melyet oly sok író kultivál. Egyesek ujjgyakorlatként naplót írnak, mások benyomásaikat rögzítik, mert érdekeseknek találják. Hogy érzékletesebb legyek: Déry T. Napok hordaléka, Újabb napok hordaléka stb. kb. napló. Márai inkább az érdekesnek tűnő gondolatait osztja meg azokkal, akik szeretnék megismerni az ő észjárását. Molnár F. Toll c. kis kötete olyan történetcsírákat hordoz, amelyek egy-egy irodalmi művének témái lehetnének, de melyeket valamilyen oknál fogva nem kívánt kibontani, megszülni. A papoktól (pl. Prokop Péter) kezdve a különféle képzőművészekig széles az az írói kör, mely gondolatszikrákat talál, és nem hagyja elveszni őket. (pl. Bernáth Aurél vaskos kötetei, ilyen számos kortársunké, pl. Váli Dezsőé is). Gondolom, a társművészetek művelői részéről ez érdekes kaland, avagy értelmiségi voltuk kibuggyanásaiként, kitöréseiként értelmezhetők.
Ilyennek érzem a magam rövid anyagait is, melyek sohasem kívántak szerkesztett könyvvé szervesülni, de mely íráskákat (p. Nemeshegyi SJ japános beütése bennem) mégis hasznosnak, olykor szellemesnek s méltónak vélek arra, hogy nyomuk maradjon.
Igazán ezek nem művek, legyen hát műfajuk non opus, röviden: nopusz vagy magyarul: nemű.
Azt hiszem, életkorfüggő a dolog. A bölcsesedéssel függ össze, és/vagy az öregséggel, amikor már csak a naplóféle őrzi meg azokat a gondolatokat, amelyeket már senki sem hallgat meg, mert nincs türelme hozzá. A naplóíró türelmes: Mindent remél, mindent eltűr, mindent elvisel.
Utolsó kommentek