POST
Bikficnél olvasom: „Sok-sok időm megy el azzal, hogy őket olvasom, bizony!
De nem bánom...” E fölött a szöveg fölött három oszlopba rendezve 28 blogger
utolérhetősége sorakozik.
Elgondolkoztató a kijelentés és a névgyűjtemény. Valaki azt
mondta, hogy nincs érdekesebb regény, mint megismerni valakit önközléseiből,
róla szóló írásokból, vagy éppen saját életművének elolvasása által. Ez a
gazdagításnak kétségtelenül egyik lehetséges formája. Zavartalan is ez a
megismerés, mert csendben, mintegy „laboratóriumi körülmények között” történik.
Magam is művelem és szeretem.
Ám nem volna jó lemondani a biomechanikus érintkezésekről sem, mert emberlétünk
legfontosabb alapja ez. Hadd szabadjon egy személyes kitételt megfogalmaznom:
Az örökkévalóság másból sem áll, mint a szépséges személyiségcserékből, az
ezekből kölcsönösen merhető gazdagodásból. Lett légyen szó isteni személyekről,
lélekből lelkedzett angelusokról, vagy átlelkesült éteri testtel bíró
emberekről.
Azért írom talán már nem is először, hogy figyelmeztessek mindenkit, aki
másutt, másban keresi a boldogságot, hogy ne érje egykor akkora
meglepetés.
És természetesen biztatom magamat is, hogy olvassak csak a
blogokat, a könyveket, mert a jobbik felük értékhordozó.
A tinta szaga
Ha azt mondom, hogy tinta, és nem érzed orrodban a csersav szagát, akkor
fiatal vagy. A tinta olaszban festék értelmű, de színest is jelent. Sőt, ha
minden igaz, egyfajta vörösbor neve is. A tinta évszázadokon át meghatározta az
írásbeliséget, mert a savas folyadék csaknem kitörölhetetlen nyomot hagyott a
papíron. Nekem is volt szerencsém hozzá, mert 1953-ban nálunk úgyszólván
ismeretlen fogalom volt még az „örökíró”, a golyóstoll. Mártogatós tollal
tanultunk írni, 363-as tollszemmel, ezt rögzítettük többnyire fa-fém kombinációjú
tollszárba. Az acél tollhegy kettéhasított csúcsból állt, mely nagyobb
felületről gyűjtötte össze az írásnyomot hagyó nedvességet. A felnőttek jobban
szerették az ún. 100-as tollat, mely nekünk nem tetszett, mert „kapart”. Még
idősebbek egy lantformára emlékeztető tollhegyet használtak a „zsinóríráshoz”.
Az előttünk járt korosztály hangsúlyos írásmódot használt. Jobbra dőlő betűket
rajzolt felfelé mozgásában vékony, lefelé pedig vastag vonással. Ezek az írások
lendületesek, ritmusosak, jól tagoltak és szép külleműek voltak. Kár értük.
Mi már álló betűket írtunk, és lendület nélkül róttuk a
bötveket. Olyan is lett kézírásunk. Igazán szerencse, hogy felhagyhattunk vele.
Általában kék tintát használtunk, hattyúnyakú üvegből
mártogattuk ki, mely nem dőlt fel könnyen, de ha igen, az látványos
következményekkel járt. Paca helyett tócsa keletkezett. Alig lehetett
eltüntetni. Apánk revizor lévén zöld tintát használt. Alighanem a számviteli
tisztviselők meg pirosat. Hol van már mindez!
Ma nincs tinta, nincs füzet se, legalábbis az általános
iskolákon túl nincs. Jó minőségű golyóstollak volnának, mégse sűrűn használjuk
őket. Mint ahogy füzetet is alig. A spirálfüzet jobb oldalára könnyebb volt
írni, mint a balra, hiszen utóbbi esetben zavarólag hatott a spiráldrót fizikai
léte. Valaha jelentősége volt annak, hogy milyen papírból készül a füzet.
Segíti az írást a számok rajzolását. A vonalas irka egyenes sorok kialakítását
és a sortávolság tartását szabályozta. A négyzetrácsos (kár hogy a „kockás
füzet” kategóriát kiirtották ahelyett, hogy tudomásul vették volna, hogy a
nyelv nem követi a formális logikát) meg segítette, hogy a helyi értékek egymás
alá íródhassanak. Tehát mindezek ma szűnőben vannak. Az írásban végezhető
műveletek helyett kétféle számológép segíti az embert munkájában (kiszorítva
még a logarlécet is, mely logaritmusműveletekkel gyorsította volna a
számolást.) Hol van már annak az előnye. A gép irdatlan tempóban vágja az
eredményt. A vonalak helyett különféle sortávolságokat kínál a számítógép.
Nincs vonalas, nincs kockás füzet. Ánégyes papírlap van, mégpedig nagy
tömegben... És nyomtató.
Az is nagy tömegben.
Idén már olyan nyomtatót használunk, mely a lap optimális kihasználása miatt
mindkét oldalára nyomtat. Így a páros oldalszámú anyagok esetén csakugyan jobb
a papírkihasználás, páratlan számúak esetén az utolsó lapnak csak egyik
oldalára nyomtat.
A mai számítógépek és nyomtatók olyan komfortosak, hogy csaknem mindent tudnak.
Csaknem tökéletes a nyomtató. Kár, hogy munka közben ózont termel, mely a
korábbi századok tévedésével szemben nem dúsítja a levegőt, hanem a háromatomos
oxigén a kétatomos allotróp módosulata kaparó ronda valami. Érdekes, hogy nem
jöttek rá az írók, noha görög neve: rossz szagot árasztó jelentésű. Ha sokat
nyomtatok szellőztetni kell, mert sok ózón keletkezik, és irritáló vacak szag
az. Erős oxidálószerként káros is az egészségre. Légúti bántalmak okozója, sőt
rákkeltő hatása is van azoknak a kémiai folyamatoknak, melyeket az ózon
gerjeszt.
A csaknem tökéletes nyomtatókat én azért továbbfejleszteném. Tapasztalom
ugyanis, hogy sokszor csak belső információkat, többé-kevésbé elhanyagolható
jelzéseket nyom egy újabb oldalra a gép. Ez bosszant. Miért nem programozza
úgy, hogy fattyúszavak, fattyúsorok, fattyúmondanivalók ne keletkezzenek.
Ilyenekre gondolok pl.:
__________________NOD32 3520 (20081014) Információ______________________
Az üzenetet a NOD32 antivirus system megvizsgálta.
http://www.nod32.hu
És alul felül a dátum. Minek?
A vírusirtóról szóló információ meg tördelje be magát az
előző oldal aljára, vagy hagyja el magát, ha erre nem képes.
Churchillről
mondják, ha nem fért el a napi hadijelentés egy oldalra, akkor nem olvasta el.
Vagy szorítkoztak, vagy feleslegesen dolgoztak. Pedig nem babra ment a játék. A
II. világháború jelentéseiről írtam.
Tehát fejlesztők. Íme az ingyenes tipp. Nem szabadalmaztatom, mint a jóléti
államokban teszik. Még akkor se, ha köreikben az a közhely forog közszájon, ha
valami nem elég drága, nem is lehet jó. Miért nem?
PRAE
Egy szeles éjjelen
Világéletemben
szerettem a szelet. Szerettem, ha lágyan simogat a szellő, szerettem az erős
szelet, sőt a tomboló viharosat is. Egyik este utóbbi fajta szél száguldozott
felénk is. Mivel aludni nem tudtam, kitelepedtem az erkélyünkre, kényelmesen
elterpeszkedtem, egyszóval kitettem magamat a szél áldott hatásának. Hagytam,
hogy hajam alá fújjon, hogy átmosson a légfürdő. Hagytam, hogy a lakást átjáró
légörvények hadd nyissák-csukják kedvükre az ajtókat. Javában élvezkedtem,
mikor a család egyik tagja – megunva a huzatot – becsukta a balkonajtót
belülről, majd azonnal távozott a lakás másik felében elhelyezkedő hálók
irányában. Mire felocsúdtam, már késő volt. Kirekesztetté lettem. Egyre inkább
tudatosodott bennem: Innen csak akkor van visszaút, ha valaki észrevesz, és
belülről kinyitja az ajtót. Az egyre gyérülő gyalogosforgalom még lehetővé
tette volna esetleg, hogy velük üzenjek alvó családtagjaimnak a kaputelefon
által, de egyrészt körülményesnek tűnt, hogy bárkinek is röviden, de értelmesen
értésére adjam szorult helyzetemet, majd megkerestessem vele a sötétben a mi
nyomógombunkat… S talán nem is ébred fel senki a csengetésre.
Egyébként is: snassz
megoldás ez, nemde?
Egy másik lehetőség
is kínálkozott. A hőmérő 24 fokot mutatott. Ha nem hűl le nagyon a levegő,
akkor a szabad ég alatt töltök egy éjszakát, mint a csövesek. Úgy döntöttem,
hogy 57 évemmel kibírom ezt a furcsa éjszakát. Háziköntösöm a szél első
támadásait kivédi, ha nem is lesz túlságosan melegem. A kitett dohányzóasztalt
élére állítottam. Ez a megoldás szélvédett sarkot biztosított. Megpróbáltam
elaludni. A meg-megújuló széllökések rendre meghiusították ebbéli
igyekezetemet.
A hajnal közeledtével
a szintén erkélyen álló hajóládából előkotortam egy futó rongyszőnyeget. Jobb
híján magamra terítettem ezt is. Most már „paplanom” védettségében megnőtt az
esélyem arra, hogy épségben megússzam az éjszakát. Abban reménykedtem, hogy
feleségem – rendes szokása szerint – pirkadatkor kijön elmélkedni az étkezőbe.
Nem ez történt. Sokáig, úgy véltem az örökkévalóságig nem jött senki.
Na, mondom, a reggel
8 órai misét is elblicceljük, ha ez így megy tovább, hiszen már a nap is
felkelt. Valóban, fél nyolc körül szabadultam kirekesztettségemből. Először
barátságosan üdvözölt feleségem, még integetett is, amikor felfedezte, hogy
kint vagyok. Heves mozdulatokkal kellett értésére adnom, hogy már régóta nem
kívánkozom kint elmélkedni, sőt azonnal szeretnék bemenni a szobába. Jót
mosolyogtunk, amikor rájött, hogy valójában mi is történt.
Így ért véget „önkéntes”
szélfürdőm azon a balzsamos illatú tavaszi reggelen.
Valóban alkalmas
tapasztalatot szereztem arról, mit is tehetnek, mit is tesznek az időjárás
szélsőségeinek kitett hajléktalanok, olykor szinte eszköztelenül.
Utolsó kommentek