Mickey webnaplója

A Vigilia novemberi száma utolsó oldalán találom: Karácsonyi körkérdése a bizalom mibenlétéről szól. Mivel nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy postban, hogy magam mit gondolok a bizalomról. A blog műfajt direkt nekem találták ki. Nos az idei „O ?” azaz

    Ö   R

K            K

S            É 

  É  _D   R

A bizalom

Mottók:
„TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA.”
(90. zsoltár)
A bizalom remény minden látszólagos reménytelenség ellenére.
(Mickey)]

Nem véletlenül citálom a zsoltárszöveget.
Éppen a 90. zsoltárét, és csak azt.
Ez az alap.
Az ősbizalom.
Van valaki, akiben eleitől fogva bízunk.
Azért benne, mert egyedül Ő az, Aki Van. Mi csak lettünk.
Azért benne, mert Ő a szegletkő. Mi csak az épület egyéb morzsái vagyunk.
Azért, mert Ő az egyetlen fix vonatkoztatási pontunk.
Azért, mert Péter felhívja mindenki figyelmét arra, hogy nem adatott más név az ég alatt,

Akiben üdvösségünk volna, mint Krisztus neve.
Azért, mert Ő az egyetlen hiteles Valaki, aki nem téved, és aki senkit nem is téveszt meg.
Az Ige nem véletlenül bízza ránk ezt a kijelentését: Ha valaki nem lesz olyan, mint a gyermek, nem megy be az Isten országába. Nem a gyermek vásottságára gondol, hanem arra a kötődésre, mely totális ráhagyatkozást jelent, feltétlen bizalmat az iránt, aki őt szereti.
Azt a kérdését sem véletlenül hagyta ránk, melyet Péternek fogalmaz meg: Miért kételkedtél, te kicsinyhitű? Péter megteszi a lehetetlent, a vízen kezd járni. Bizalommal tekintve arra, aki vele szemben közeledik. Ám meginog benne ez a ráhagyatkozás, és azon nyomban összetörik a varázslat. Gyorsan süllyedni kezd.
Jézusban hinni nem vakhitűség, mert egyedül ő hiteles. Egyedül ő a szent. Életének feláldozásával pecsételte meg igazát.
Ő tanította övéit – és minket a miatyánkra. Erről az imáról mondom, hogy csak egyféleképpen mondható el helyesen. Mielőtt nekifog valaki, jól teszi, ha elképzeli, itt van a teremtő Isten, és ő, az imádkozó az Ő gyermeke, aki szívesen az Isten ölébe kuporodik, és teljes bizalommal kéri a szövegben felsoroltak teljesülését.
A bizalom azért foszlik szerte minden időben, mert az ember kétféle módon vét ellene.
Az egyik fajta a nem ragadozó típus. Ő az, aki kishitűséggel vét a bizalom ellen. Meginog és menekül. Azért szörnyű a kishitűség, mert a kishitű nem bízik benne, hogy uralma alá képes hajtani a földet. Teljesen bekómál minden rossz hírre. Hagyja, hogy rossz tapasztalatai befolyásától vezettessen. Ő az, akinek kinyitotta a kalitkáját a Mester, és ő mégis bent üldögél a rácsok mögött.
A ragadozó típus legelvetemültebb gyakorlata a bizalom ellen ennek az ellenkezője. Kb. így fejezhető ki egyszerűen. Csak magamban bízom eleiről fogva. Hát olyan is az eredmény. Olyan egyfolytában mióta individualista lett az ember. Majd én megváltom magamat. És nem sikerül, és egyre inkább nem sikerül.
Mindkét magatartás hibája az, hogy „súlypontja” saját emberségén belül helyezkedik el. Ez pedig ellentmond a szeretetnek.
A bizalom kilendül ebből a zárt körből. Igazi szeretetkapcsolat kiépítésére tör, súlypontját a másikba helyezi. „Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” – sorolja ezeket Szent Pál a szeretethimnuszában. Olyan a bízó ember, mint a szerelmes pár. Az igazi jegyes, aki tágra nyílt pupillával tekint a másikra, és beleszédül annak a valóságába, hogy ő lehet az, aki tűri a másikat, akitől mindent remél, akinek mindent elhisz, és akitől és akiért (ha kell) mindent elvisel.
Saját lénye mintegy oldódik a másikra való figyelmességben.
Mondhatod persze, hogy ez idealizmus. Azt felelem rá: Persze, hogy az. Isten ideális partner, sőt a legideálisabb.
Nosza, ki-ki győződjön meg róla! Abszolút bizalmat érdemel. Abszolút bizalmat vár abszolút türelemmel.
Belőlem régen papírra vetett néhány sorom szól legszemélyesebben.