Mickey webnaplója

Télen nyaralok, azaz telelek. Fejtem a keresztrejtvényt, és már azon sem vagyok kiakadva, hogy a termékeny cseh síkság megfejtése a kemény dió rejtvényben a szlovák Haná.
Hétágra süt a nap. Pedig majd megfagytak az ujjaim reggel a rendszámtartó tábla cseréjekor. Keményen felszerszámoztam magamat hozzá abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a skoda táblája kívül még csak engedett, de nagyon nehéz volt a lökhárító mögötti anyacsavarhoz hozzáférni. Hát még legyötörni a szétrozsdásodott srófokat. Most is összeszedetten vonultam le az akcióhoz, de pikk-pakk kész lett. Két lemezcsavarral volt egy erre a célra felerősített vaslemezhez rögzítve a korábbi. Alig tartott tovább, mint ameddig a keresztcsavarhúzóért feljöttem, és levittem. Érdekesek az árak az üzletközpontban. 535 ft egy rendszámtábla tartó, és 540 ft egy olyan pakli, amelyben kettő van.
Nem kell valakinek egy?
Holnap feltöltöm az akkut deszt. vízzel. Az nem macerás, csak büdös.
Most hogy szabadságra jöttem, nekifoghatnék akár egy nagyobb lélegzetű írásnak. Pl. gyermekkorom összes élményét leírni, vagy éppen bármelyik munkahelyemét, vagy éppen akár a gyerekek felnevelését, a házasságunkat, a társadalmi helyzetünket, az egyházét stb. Nem teszem. Mert nem illik intimitásokról írni. Nem illik olyanokról írni, akik felismerik benne saját magukat, és – noha volna ellenvéleményük –, nincs rá módjuk, hogy visszabeszéljenek. Tehetném persze ezt úgy is, hogy a Vasért helyett Bámexbumfértet írnék, a családom helyett Jane-t és Tarzant, az egyház helyett meg egzotikus szektát. Mégis ráismernének mind, akikről készült.
Legjobban az az író jár, akinek nincsenek gátlásai,
majdnem a legjobban pedig az, aki olyasvalakikről ír, akikről nem lehet tudni semmit. Azt ír róluk, amit akar.
Nos, nekem ezekhez nem igazán van indíttatásom, így leginkább maradok a kaptafánál, azaz azokról az aktualitásokról írok, melyek körbevesznek, és azt, amit mindenkivel szeretnék közölni.
Szerencsére van egy eszköz, mely mindezt lehetővé teszi. Az benne a szép, hogy tiszteletben tartja mindenkinek a szabadságát:
Engem nem kell olvasni, de szabad.
Véleményemet nem kell elfogadni, de szabad.
Orientál, de nem kényszerít.
Most pl. nagyon él bennem egy hajnali beszéd, melyet valamelyik adón az idegsebész Csókay mondott. Ő gondolkodik hasonló módon – csak sokkal hangsúlyosabb publicitással – mint én.
Őt hallgassátok, engem meg olvassatok.
Az a visszatérő gondolat foglalkoztat mostanában, hogy túl kellene szeretni valahogyan a gyűlölködőket. A módszer még nincs egészen kitalálva. Jézus azt javasolja, hogy tartsd oda a másik arcodat is. De még ez sem könnyű, mert ki hiszi el, hogy nem merő farizeizmus részünkről az efféle magatartás.
Mégis – a szeretet viszonzásának elvárása nélkül – meg kellene kísérelni a minket utálók tevőleges szeretését: pl. a magyarverők szeretését, a magyarok ellen ágálókkal való párbeszédet, az ellenünk áskálódóknak való kedvezést.
Minden nációnak van kultúrája. (Amelyiknek nem volt, már rég kipusztult.)
Az ebben rejlő értékeket kellene velük felmutattatni. Meghívni sokakat folyamatosan, hogy mondják el magukat, hogy
ne féljenek tőlünk, hogy
nekünk se kelljen félnünk attól, hogy
hátba szúrnak.
Minap egy festőművésznő elmondta, hogy egy svájci alkotó meghívta őt: mutatkozzon be alkotásaival. Legközelebb már tíz magyar képzőművész fog bemutatkozni Svájcban. Pedig helyben is teremnek művészek.
Mégis.
Ez a fajta antisovinizmus tenne jót Európának, a világnak, a népeknek, és sokkal kevesebbe kerülne, mint az ellenségeskedés. Ezt ajánlom saját magunknak, a hutuknak és a tustiknak, az ilyeneknek és az olyanoknak.
De merem ajánlani a gazdasági szakembereknek is.
Miért jobb méregdrága harci repülőkkel élni, mint támogatott művészetekkel, szépséges zenékkel, mosolygós és barátságos emberekkel?
Ne is válaszoljanak nekem, elég ha végiggondolják.