Néhány bloggert olvasva azt a tanulságot szűrtem le magamnak
a postokból, hogy a hosszúra nyúlt szünet, az ólmos-álmos időjárás az általános
szürkeség nem igazán ösztönzi a billentyűnyomkodókat hatalmas agyi
teljesítményekre. Hozzáteszem, hogy az előző éjjelen, tehát tegnapra virradóra,
alig aludtam és sokan voltak vele így. Meg is jegyezte Zsu, hogy ez nem
fronthatás, hanem tán egy protuberancia hatása.
Mindegy.
Egész éjszaka az órák múlását ellenőriztem a kijelzőn, közben pedig felidéztem
agyamban azokat a könnyű- és nehézzenei számokat, melyeket képes vagyok
reprodukálni zongorán. Így telt-múlt az idő. Ma már jól aludtam, de az álmosító
szürkeség továbbra is jelen van.
Nos mostanra értem a mai napon megírni kívánt témámhoz.
Szokás szerint egy képpel kezdem.
Kb. negyven évvel ezelőtt egy nyári hétvégén becsöppentem a nagybörzsönyi
családos táborunk kellős közepébe. Gombapörkölttel vártak, kulináris
gyönyörűséget szerezve mindenkinek, aki megkínáltatott. Közben
csacsogtak-csiviteltek a tizenéven inneni gyerekek. Elmondták, hogy kirándulni
vitte őket H. Bandi gombaszakértő. A gyerekek kezébe nyomott egy-egy
nájlonzacskót, megmutatta, milyen az őzlábgomba, a gyereksereg pedig gyűjtötte.
Volt is mit, mert bőven termett egy esősebb időszak után. Ám egyszer csak
megfordult a dolog. A gyerekek még lelkesedtek a gyűjtésért, de a
szatyrok-zacskók csurig megteltek, Bandi is elunta, hogy örökké az odahozott
újabb őzlábbal foglalkozzon, ezért felemelte hangját és ezt mondta: Gyerekek,
ha még valaki letép egy gombát, azt úgy s-be rúgom, hogy csak na! Ez hatott.
Mindnyájan irányt vettek a táborhely felé, és hazatértek a gazdag zsákmánnyal.
Hatalmas példányokat gyűjtöttek, csakugyan kitűnő pörkölt lett belőle zsíron
megfuttatott vöröshagyma alapra téve.
Mindez pedig azért él bennem ilyen erősen, mert miközben sietek rögzíteni,
milyen hatalmas kincs a mi Urunk születése, és hogy méltóképpen meg is kell
emlékezni róla, mégis olyanfajta kinövései vannak, melyek hamis vágányra
terelik az emberek vágyait, érdeklődését, figyelmét, érzékeit. Elég, ha csak
arra gondolok, hogy a zöldfenyő, a szarvasok, a télapó, a gyedmaróz, a
mennyekben közlekedő csengős szán, a jingle bell, a white christmas, a
csomagolóanyagok tobzódása, a városok fáinak fényszennyezése vajon csakugyan
Betlehemre mutat-e, vagy éppen attól eltávolodva egészen máshová helyezi a
hangsúlyt? Ember legyen a talpán, aki képes megmaradni ebben a civilizációs
zajban a megtestesülés intimitásánál, és odafigyelni: Közénk jött az Úr.
Az ünnep lényege gyönyörű, mégis egyre érzem: rárakódások fojtogatják. Lehet,
hogy kiáltani kellene: Elég a zajból, hagyjátok hozzánk jönni a Kisdedet!
Utolsó kommentek