Napi hír. A Lehel téren megfagyott egy hajléktalan. Vele a fagyhalált haltak
száma ezen a télen harmincötre emelkedett. Isten fogadja be őket soha ki nem
hűlő hajlékába, és nekünk meg bocsássanak meg a megfagyottak.
Most tetemre hívás következik.
A mai ember csak sejti, mi is az, ezért lexikális rövidséggel idézem lényegét:
„Gyilkosság esetén a holttestet sokáig a föld színén tartották, s a helység lakosainak
meg kellett előtte jelenniük, a gyilkost, ha tudták, megnevezniük, ha pedig nem
tudták, kezüket a meggyilkolt fejére téve megesküdniük,
hogy nem ők gyilkolták meg, s hogy gyilkosát nem ismerik.”
Abban az időben, amikor a tetemre hívás gyakorlat volt, a
nemesek nem adóztak, a jobbágyok tizedet és kilencedet fizettek. A hajlékok
többsége úgy készült, hogy gazdasági épületek húzódtak meg a házak mögött:
istálló, nyári konyha, csűr stb. Az istállóban aludtak sokszor gazduram
fiúgyermekei, béresei, cselédei.
Ma az állami gondoskodás jegyében a dolgozók jövedelméből legalább
háromszorosát vonják el a közjó céljaira, melyből bőven kellene
csurrannia-cseppennie a rászorultak számára elfogadható menhelyek kialakítására
is. Ezen azt értve, hogy olyan szállást kellene kapniuk, ahol csekélyke
vagyonukat biztonságban tudhatják, labilis egészségük nem rosszabbodik. Így néz
ki ez az állam, a jövedelem-elvonások, az egyenlőtlen életkilátások oldaláról.
A lakások zöme meg úgy épül, hogy elfogadható minőségű melléképületek nem
tartoznak hozzá, ahol meghúzhatná magát egy hajléktalan.
Vessünk most egy pillantást a tetemekre. Ha szociális munkás volnék, akkor
tudnék csak válaszolni arra, hogy az elhunytak a hajléktalanok melyik
fajtájához tartoztak.
– Aki nem akart vagy nem tudott semmiféle formában közüzemekért, lakhatásért
fizetni. (Nem ugyanaz a kettő.)
– Aki narkotikumként itta magában a korlát nélküli szabadságot összes
következményeivel együtt;
– Akit szeretetlenség folytán kidobtak otthonról vagy maga döntött úgy, hogy
magányos lesz.
– Aki szégyellte, hogy állás nélkül képtelen fizetni lakását, közterheit,
megélhetését.
– Aki a lakásmaffia áldozata lett, akinek csalással adták el a feje fölül a
hajlékát.
– Aki csökkent értelmi képességei folytán bolyongott, ameddig össze nem esett.
– Nem tudom, még hányféle ok adódhat a kivédhetetlen hóviharon kívül, mely
megtámadhat bárkit, aki lakóterületén kívül ilyenbe keveredik.
Ő fekszenek tehát kiterítve, és a főváros minden polgára elvonul előttük esküre
emelt kézzel:
Jönnek a szeretetlenek, az adókat kivető államigazgatás
képviselői, a maffiózók, a bankárok, a spekulánsok, az uzsorások, a szomszédok,
akiknek nem tűnt fel XY hiánya, és mindenki, akinek az apropója az előbbi
felsorolásból kimaradt.
Érdekes volna az esküjüket meghallgatni. Meg mernek-e szólalni, és mit mondanak?
Mert a tetemre hívás nem üres passzió volt. Tanúságtételük alapján próbálták a
halálért felelős személyt megkeresni.
Budapesti vagyok. Mit mondanék a halott teteme fölött? Nekem az élet szent, értékes, egyszeri,
pótolhatatlan, nagy méltósággal rendelkezik. Ehhez képest figyelek azoknak az
életére, akik a közelemben vannak. Azt remélem, hogy mindenkinek vannak emberek
a közelében. Azt remélem, hogy mindenki megtalálhatja azokat az embereket, akik
képesek segíteni látva a másik ínséges helyzetét. Azt remélem, hogy ezek a
személytől személyig terjedő koncentrikus körök összeérnek. Ha így van, nem
fordulhat elő, hogy valaki éhen vagy szomjan haljon szegénysége miatt,
megfagyjon, vagy éppen megégjen az időjárás következtében. Minden esetben
nagyon meg kellene vizsgálni: elkerülhetetlen volt-e az illető halála, és ha
nem, minek kellett volna teljesülnie ahhoz, hogy megmeneküljön az életnek.
Kinek mit kellett volna lépnie, hogy életben maradjon. Ez itt a kérdés.
Nagyon méltatlannak tartom a fagyhalál előfordulását. Társadalmunkhoz
méltatlannak. Nem igazán szabadna előfordulni ilyesminek.
Utolsó kommentek