A hetvenes évekből köszön vissza egy akkoriban felkapott szó, a cvíder [nem találtam a retro szótárban], mégpedig kb. ebbe a szövegkörnyezetbe ágyazva: „… és akkor cvíder leszek…” A cvíder szó eredete nem ismert. Tudom, hogy így van (most néztem utána). Annak idején a jelentését is csak sejtettem inkább, mint tudtam. Ha valaki azt mondta: „…és akkor cvíder leszek”, magamban általában ezt gondoltam: És akkor mi van, amikor te cvíder leszel, vagy éppen már cvíder vagy. Alapesetben semmi. (Éppen itt az ideje, hogy körvonalazzuk már a cvíder értelmét: elég pontosan nyűgöst, morcost jelent.) Mert ha valaki morcossággal avagy nyűgösséggel fenyeget, akkor valójában nincs semmi. Jól teszi a cvíder, hogy elvonul egy sarokba, és megvárja cvídersége végét. Ám, ha főnök az illető, változik az alapképlet. Ha egy főnök azt mondja, hogy „és akkor cvíder leszek”, az nagyon baljóslatúan hangzik. Mert mitől lesz cvíder főnök? Ha pl. tudomására jutott, hogy beosztottja elszúrt valamit. És akkor cvíder lesz. Mint az oroszlán, amelynek valamiféle tiszteletlen jószág a bajuszát huzigálja. Mint Kacor király (neve „beszélő név”: a német die Katze, macska), amikor felébreszti valaki. Jobb hát, ha a cvíder főnököt kerüli a beo(sztott), jobb, ha az a beo, aki cvíder, elvonul egy sarokba, és kialussza magát. Mi van akkor, ha a főnök és a beosztott egyszerre cvíder. Akkor megfagy a levegő, akkor ordítani kezdenek, akkor egyiket megüti a guta, akkor egy életre megharagudnak egymásra, és hosszas mosolyszünet kezdődik, amely felér egy krónikus cvíderséggel.
* * *
Landshut. QQ megint átküldött hangulatos németországi képeket. Sokuk ismerősként köszön vissza, különösen is a bajor Landshut képe. Ennek a középkori hangulatot árasztó városkának az egyik nevezetessége, hogy a kilencvenes évek elején volt szerencsém hozzá. A képen megtaláltam annak az igen régi templomnak a tornyát, melyben megfordultunk. A torony kb. 100 m magas. Nos annak a tövében álldogáltunk, és néztünk szét az apró macskaköves főutcán. A közelünkben hangulatos söröző, kint ültek a jó levegőjű teraszon a sör kedvelői, zömmel fiatalok, és láthatóan jól érezték magukat. Azt hiszem, ennek a kirakatban való üldögélésnek annak a tudatában rejlik a varázsa, hogy én elég módos vagyok ahhoz, hogy Isten szép idejét ily módon múlassam. Fizetőképes vagyok, azaz gazdag: Fizetem a sört, a pincért, a zenés felárat, a terasz kényelmét, azt, hogy ti irigykedtek rám mindezekért, ha nincs jobb dolgotok. Kicsit olyan ez, mint a yuppie, aki az utcán zsebre vágott kézzel üldögél, miközben a görnyedő cipőpucoló szorgalmasan serénykedik cipője kifényesítésén néhány aprópénz megkeresésének a reményében. Tehát a közelemben üldögélt a terasz társasága, és köztem és közöttük a macskakövön hevert egy igen jó minőségű golyóstoll. A márkájára nem emlékszem, csak arra, hogy pofára elegáns volt. Semmi más nem szennyezte a patikatisztaságú térséget, csak ez a toll. Hogy kié lehetett, nem tudom. Talán egy diák táskájából, zsebéből csusszanhatott ki, esett le az utca kövére. Senkinek se jutott eszébe felvenni. Nem létezik, hogy a tőle öt méterre üldögélők ne vették volna észre, amikor én is észrevettem. Ám felemelni nem mertem a gazdátlan holmit. Nagyon snassz lett volna. A helyiek se tették. Részükről pláne snassz lett volna. Hiszen nem az övéké, gazdája meg keresheti is, ha akarja. Elméláztam rajta, hogy végül is mi lett vele? Utcaseprők vitték-e be a talált tárgyak osztályára? Ott ette meg az idő vasfoga? Megtalálta, aki elvesztette? Mindez az élmény azért elevenedik meg bennem, mert a ma látott képen éppúgy semmiféle úttestre nem kívánkozó tárggyal nem találkoztam, mint 1992-ben Landshutban az eltévedt golyóstollat kivéve. Nem volt az úttesten sem akkor, sem most egyetlen fecni papír, eldobott zsebkendő, szélfútta újságlap, reklám szóróanyag, műanyagszatyor, rozsdás pléhdoboz, összelapított sörösflakon. Semmi de semmi. Már-már bántó volt szememnek ez a tökéletesség. Annyira persze nem, mint amennyire bántja nálunk az ellenkezője.
* * *
Tegnap és ma az foglalkoztatott, hogy gazdag-e az Isten vagy szegény. Azt hiszem ő a leggazdagabb. Attól az, hogy ő a legszegényebb. Ő a gazdag ifjú, a leggazdagabb örök ifjú, aki eladta mindenét, mert tökéletes, hogy semmi se hiányozzon immár neki, és így minden üres lét gazdagságát bírja: Abszolút gazdag. Ez egyszerű nemde? Na jó, paradoxon. Ám a létteljesség másképpen nem képzelhető el. Csak abszolút egyszerűségben, bölcsességben, létteljességben.