Csaknem érthetetlen, miért nem veszik birtokukba a budai
alsó rakpartot a sétálók, a kerékpározók, a korzózók, a polgárok. Mint ismeretes
hónapok óta el van zárva a közúti forgalom elől, mert az egész hossza
falújítása alatt áll.
Magam szinte várom már, hogy az orrom előtt menjen el a HÉV, amikor hazafelé
iparkodom, mert jó alkalom kínálkozik ilyenkor, hogy lesétáljak a 20
másodpercre levő Duna-partra, ahol esztétikus kilátás nyílik északtól kezdve keleten
át délig. Közben a Duna egy nagy ívű balkanyart ír le, szépségesen mutatva az
ív részeit.
A tájkép többek között azért szép, mert messzire, nagyon messzire ellátni a parton.
Délen pl. a világörökség része, a Vár mutatja magát, és a Margit-híd a félhídnyi
combino villamosokkal olykor.
Azért is szép körülnézni innen, mert mindig más arcát mutatja a város a szürke
árnyalataitól kezdve a tündöklő ég kékjéig.
Ma elhatároztam, hogy fotósorozatot fogok készíteni ugyanerről a partszakaszról,
ahányszor csak tehetem. Miért lenne francia kiváltság a rheimsi katedrális
ábrázolása különféle napszakokban, különféle megvilágításokban.
A Duna partja egyebekben mini és maxi meglepetéseket tartogat.
Múltkor a flaszter szélén felfedeztem egy centis átmérőjű labdacsot, egy
ékszert, egy ötvös remeket. A száraz termést sokáig nézegettem. A néhány
milligramm tömegű áttört gömbről nehezen találtam ki, hogy mi is voltaképpen. A
vicc az, hogy ledobtam a part műkőrézsűjére, és a golyó egyenletes tempóban legurult
a rézsű aljáig, vagy öt métert megtéve. Rájöttem, hogy mi volt ez a biocsipke. Egy
fél amerikai mogyoró héját „ettek szét” mikroorganizmusok, csak azokkal a
vázelemekkel nem bírtak, melyek a szokásos papiruszvattánál erősebbek. Ezek alkották
hát az ötvös alkotást, a hátrahagyott dongák.
Maxi élménynek nevezem magát a látványt. Az üres partszakasz téli létét. Néhány
madár kószál csupán, és néhanapján iskolás gyerekek is lófrálnak itt. Ma csak a
madarak, a szokott bütykös hattyú, messzebb dolmányos varjak, mindenütt dankasirályok.
Azaz mégsem.
Túlnan vélem délről jővén éppen, egy ócska bicikli közeledett. Nyergében ócska
ruhákba burkolódzott elhasznált testű, középkorú férfi. Csövesnek saccoltam. Ahogy
közelebb ért beigazolódott: csövi volt (azoknak a korát nehéz meghatározni. A
hajléktalanság az átlagnál gyorsabban megeszi a testet).
Zsebre vágott kezem egy kerek százforintosba kapaszkodott, hátha pénzt kér.
De nem.
Büszke tartással hajtott el mellettem. A kormányról lógó terményes zsákból kukázott
kenyerek kandikáltak ki. Továbbra is dél felé nézve láttam: jön a HÉV. Még egy
pillanatra hátra fordultam, hátha autó jön. (Néha az is előfordul, az építkezés-től
és -hez visz anyagot.) Ezúttal nem jött semmi. Ám a klosár biciklije
letámasztva a partnak abban a magasságában, ahol a hattyú tanyázott. Gyorsan visszaléptem
néhány lépést. Érdekelt, hogy mit fontolgat magában a csöves.
Minek ment le a hattyúhoz?
Netán megéhezett, és – mint ahogy Tamási Áron regényében Surgyelán megéhezett
egy kányára – a csövi esetleg hattyúval akar jóllakni.
Egy fenét!
Csakugyan lent álldogált az alsó partszélen. Törögetett a
szárazkenyérből, s dobálta a vízbe a falatokat. A hattyú meg gondosan
összevadászta a kapott potyakosztot.
Hát nem idilli?
Boldog ember.
Utolsó kommentek