Mickey webnaplója

Hajdanában-danában olykor magyar házi dolgozatot kellett készítenünk. Ennek egyik sarkalatos szabálya az volt – legalábbis a mi középiskolánkban –, hogy a témát úgy kell kifejtenünk, hogy a dolgozat minden mondata a címről szóljon, melyet persze tanárunk adott meg. Amelyik mondat nem a címre utalt, nem az abban foglalt valóság kifejtését taglalta, azt egyszerűen „sajtgyártás” címén kihúzta, mintha nem is lett volna. Születtek így négyoldalas, egyesre megírt dolgozatok, mert nem fogták a mondatok a címet.
Ezeket ugyan értekezéseknek neveztük, de inkább csak a témák fejtegetései voltak. Semmiképpen se érték el egy tanulmány színvonalát, talán az enyém először az írásbeli érettségin ütötte meg azt a színvonalat, bár pl. lábjegyzetet, és irodalomjegyzéket értelemszerűen nem tartalmazott.
Mindez csak azért ötlik fel bennem, mert ha a folyóiratokat lapozgatom tanulmányok tanulmányok hátán töltik meg őket. Nem akarok egyetlen lapot se reklámozni, elégedjetek meg azzal, hogy pl. a legtöbb szaklap ilyen. Aki nem hiszi, járjon utána.
Ma megkísértett és azóta sem hagy nyugodni egy gondolat.
Amikor iskolába jártunk, talán a módszeres gondolkozás megalapozása, írásban való bizonyítása miatt kellett időről időre egy-egy témát megfelelő minőségben és terjedelemben kifejteni.
Ám felálltunk az iskolapadból. Vagy mégse?
Ma is, továbbra is úgy véljük, hogy akkor teljesítünk, ha naponta bizonyítjuk: képesek vagyunk okadatoltan egy-egy témát kifejteni?
Nem egyfajta infantilizmus ez?
Mi értelme van az elméletgyártásnak?
Nemcsak afféle önigazolás ez, hogy még ma is képesek vagyunk olyanfajta szellemi teljesítményre, melyet egykor megkövetelt a felsőoktatás?
Élet ez?
Életszagú ez?
Kell ez valakiknek?
Fontos, hogy az olvasók idejét rendre raboljuk bizonyos tételek mellett való bizonykodásunkkal?
Nagyon régen láttam a Zorba, a görög c. filmet. Abban van egy jelenet, melyben az életet habzsoló Zorba teljesen értetlenül, és szinte kétségbeesve figyeli a „főnököt”, aki valamiféle elméleti okoskodásban leledzik, miközben az élet azonnali döntést és cselekvő lépést kívánt volna. Ígyvalahogy érzem szellemi totojázásunkat, miközben fontos tennivalók maradnak talán el.
Nem mondom, hogy egy írás szükségképpen üresjárat, és nem old meg semmit, mert tettekre serkenthet, segíthet élethelyzetek pozitív irányba állításában. De érzésem szerint mégiscsak túl sok az ilyen szellemi meddőhányás.
Mondok példát, mely pozitív, mely élni segít. Hogy egyházi legyen a követésre méltó modellem, hadd említem a ferences barátot, a tehetséges tollú és beszédkészséggel is megáldott Böjte Csabát. Az ő írásai tapasztalatom szerint lényegre törők, segítenek élni korunk emberének. Követhető, megvalósítható, értelmes és szeretni való célokat sorakoztat fel, és nem törődik a környezet visszahúzó erejével, a rossz szokások hatalmával. Szép célokat lát, közvetít, és buzdítja az olvasót, hallgatót, hogy serkenjen fel, térjen észhez, térjen magához és induljon el egy emberi méltóságának és tehetségének igazán megfelelő irányba.
Ha már írás, akkor szolgáljon, indítson meg, célozza a lényeget, az arra legalkalmasabb eszközökkel.
Minden írással foglalkozó embernek ilyesmit kötnék a lelkére, ha már egyszer erre adta a fejét.
Hajrá.