Magam úgy olvastam sokáig, hogy egy-egy író teljes életművét
igyekeztem végignyálazni, hogy mindenfélét megismerjek, ami az illetőt élete
során foglalkoztatta.
Gab másvalamire hívta fel a figyelmemet. Nevezetesen arra, hogy az (ön)életírások
milyen fantasztikusan drámaiak, mennyi tanulságot hordoznak, és lehetővé
teszik, hogy sokak életét megismerjük anélkül, hogy személyes ismeretségben
álltunk volna velük valaha is. Igaza van. Rákaptam magam is a memoár irodalomra,
és szívesen olvasok kitelepítettekről, gulágot megjártakról, neves emberekről velük
készült interjúkötetben. (Pl. művészek, tudósok, politikusok, avagy püspökök
stb.)
Nemrégiben kaptam egy kötetet, mely több mint egy évtized óta a
szerkesztőségünkben leledzett azzal az igénnyel, hogy írna-e valaki róla rövid
recenziót. Feltehetőleg úgy ítélte meg, aki megítélte, hogy anyagtorlódás miatt
nem fér a folyóiratba. Megkaptam hát, hogy olvassam el Szénásy József orvos Versenyfutás a halállal c. emlékiratait.
A kísérő levélből és a könyv végéből is kiderül, hogy fia, aki szintén orvos,
fejezte be a papa életrajzát, és mivel ma ráértem kutakodni, kiderült az is,
hogy ez a derék fiú két éve szintén elhunyt (88 éves korában).
A papa http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/195http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/1-ben halt meg gazdag életutat bejárva. Részt vett az I. világháborúban,
nagyon sok ember életét mentette meg az akkori mostoha körülmények ellenére. Élt-halt
hivatásáért, érdekes módon szembe találta magát saját családjával, akik meg is
fogalmazták nekik, hogy nehéz tűrni a második helyre szorulást.
Hát ez ma is így van.
Az orvos, a színész, a csillagász összevissza életet él, és hivatásába nehezen
fér bele az elkötelezett családi élet.
A leglehetetlenebb körülmények között állt neki curriculum
vitae-jének megírásához: a II. világháborúban, nagyjából Bp. ostroma alatt. Az
írás elterelte figyelmét a szörnyűségekről, részben egyike volt azoknak a kevés
pozitív cselekvéseknek, melyek akkor adódtak. Persze nagyon is keresték orvosként,
hiszen teli volt sebesülttel a város, de mégis. Kutatásokat nem folytathatott,
tudományos cikkeket nem publikálhatott, hát ily módon tette hasznossá magát. Érdekességként
említem, hogy részt vett a romos főváros első templomának, a Rókus-kápolnának e
helyreállításában. Nagy élmény volt – írja - újra hallani a harangok
megszólalását. (Ismereteim szerint a kápolnát 56-ban újra lerombolták, csúcsa
legalábbis nem volt.) Az is meglepő, hogy a kápolna alatt megtalálták a bombatölcsérben
egy http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/12-http://emmausz.blog.hu/media/image/200904/13. századi templom szentélyének alapjait.
Az emlékirat címe arra utal, hogy az orvos mindig a romlással, halállal fut
versenyt, hoz vissza sokakat az életnek. Sorsát mégse kerülheti el. A
visszaemlékező orvos anginás volt. Hosszasan kísérték életét az ismétlődő
szívrohamok, mígnem feltehetően infarktus okozta halálát. (Doktor úr, a maga
szíve sose fáj? - szólt a régi sláger.) Hát dehogynem. Annál kínosabb ez, mert
a kollégák próbálják kicsinyíteni a problémát. Ám a jó orvost nem lehet
félrevezetni. No itt abba hagyom az elmélkedést.
Ezzel a rövid írással tisztelgek emléke, emlékük előtt, hiszen, ifjabb Szánásy lapunk
előfizetője volt. Isten adjon nekik békét.
Utolsó kommentek