Mickey webnaplója

Tegnap ebédkor kaptam egy felkérést, írnék-e a fejlődésről egy cikket a jezsuita lapba. Nem tudom, mások (hányan) mit kívánnak leírni. Bennem ezek ötlöttek fel.  Hogy ott meg fog-e jelenni, az a szerkesztők dolga. Veletek megosztom, ami a kérdésről bennem motoszkál.
Fejlődés? Az mi?
Ernst Haeckel német biológus vetette föl 1866 táján, hogy „az ontogenezis megismétli a filogenezist”, azaz az egyén fejlődése megismétli a törzsfejlődést. Ez elég jól hangzik, és a tapasztalat is alátámasztja, hogy az egyén egy sejtből lesz soksejtűvé, önállótlanból fejlik önállóvá, önellátóvá. Teste a sejtbarázdálódástól kezdve egyre bonyolultabbá lesz a beleplántált programnak megfelelően.
Génjeink alig különböznek a főemlősök génállományától, mégis ez a kevés különbség hatalmas minőségi különbség hordozója. Az ember önmagára reflektáló lény, aki ezenkívül képes felismerni azt is, aki teremt (Isten). Talán furcsa ez a megfogalmazás, de igaz. Isten befejezte a teremtést, amennyiben elfogadom, hogy az időn kívül áll. Ám, ha felőle nézve így van, akkor felőlünk nézve – akik ki vagyunk téve az idő múlásának – azt kell gondolnunk, hogy a teremtés az örök jelenben folyik – most is, hiszen a múló idő az örök jelen egy-egy darabkája, és csak az anyagi testek léte miatt érzékeljük egyáltalán, hiszen az anyag lényege a mozgás, és a mozgások egymást időben (és térben) követő elmozdulások. Ezt az egymást követő valamit jobb híján nevezzük időnek. A kérdés nem olyan egyszerű. Egy elhíresült szólás szerint: Ha nem kérdezed, mi az idő, tudom, ha kérdezed, nem tudom.
Fejlődés azért lehetséges, mert van egymás után. Ha nem volna, akkor legfeljebb dimenziókról, intenzitásokról beszélhetnénk, fejlődésről aligha.  Azt gondolom, hogy minden fejlődik az Istenen kívül, aki abszolútum. Fejlődik az egy rendszernek is tekinthető világegyetem, benne fejlődik a Föld, rajta az élettelenek és élők. A növény- és állatfajok, és fejlődik maga az ember is. Embrióból csecsemővé, kis és nagy gyerekké, kamasszá, felnőtté, idősödővé, öreggé, aggastyánná. Fejlődése haláláig tart. Ott kiesik az időből és az irgalmas Istennel való találkozás intenzitása teszi alkalmassá az örök boldogságra, amennyiben mellette dönt halálában. (A 20. sz.-i jezsuita Boros László feltételezésére alapozom ebbeli hitemet.)      
Fejlődik egyéniségünk, személyiségünk, fejlődünk altruizmusban, fejlődünk szeretetre való képességünkben, fejlődünk emberségünkben, fejlődünk kapcsolatainkban.
Ez az általános trend, de fejlődésünk nem egyenes vonalú, hanem meg-megtörik. Előfordul benne több-kevesebb eltévelyedés, más- és más utakra való váltás. Mégis azt gondolom, hogy a halálban belenövekedünk, belefejlődünk Teremtőnkbe. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy nem olvadunk Istenbe, de vele mindinkább egy leszünk. Ha a matematikából vehetek hasonlatot, azt mondom, Istenhez egyre inkább közelítünk, neki mintegy aszimptotái vagyunk, de vele teljesen azonosak sose leszünk. (Aszimptotának nevezi a trigonometria azt a görbét, mely az egyeneshez minden határon túl közeledik, de azt soha el nem éri. Ezen – témánkkal kapcsolatban – azt értem, hogy Isten szándéka nem az, hogy az őt szerető ember olvadjon bele, és mintegy tűnjék el benne, hanem az, hogy a Tőle függő emberre mindig mint Tőle különbözőre ránézhessen, és benne gyönyörűségét lelje. Mivel viszonyról van szó, ez kölcsönös. Az üdvözült ember is így fog Teremtőjére tekinteni, és fog közösséget alkotni mindenkivel, aki az örök boldogságra jutott. Szeretetük fokozódik, egyre intenzívebbé lesz, mert az ember az örökkévalóságban is fejlődik, ha ezen intenzitásnövekedést értek.
És most leszállok a földre. Az IGEN c. lapban B. Petőfi Ágnes ilyesvalamit fogalmazott meg egyik szösszenetében a kilencvenes évek elején: Rendszerváltás? Te mennyit változtál? Azaz, ki-ki jól teszi, ha magába néz saját belső elmozdulásait, változásait, fejlődését illetően, hiszen a társadalmi fejlődés – ha van ilyen – tagjai fejlődésének az összege.
Jogosan vetheti ellene az eddigieknek valaki, hogy az ember fejlődése lelassul és megáll felnőttkorában, majd hanyatlásnak indul az öregedés során, a „létért való küzdelem”-ben [ez volna a Darwin-féle struggle for life] pedig egyre inkább alul marad. Az istenhívő tudja, hogy ez csak a látszat. Az idősödő, egyre több tapasztalatot összegyűjtő ember testében persze előbb-utóbb „megadja magát”, de egyre inkább képes rendezni, rendszerben látni korábban összegyűjtött információit. Ezek élete végéhez közeledve figyelmét, növekvő intenzitással irányítják Istenre. Mintegy belehal Teremtője karjaiba. Ezt támasztja alá a kórházakban az időseket megkereső lelki segítő, gyóntató megannyi tapasztalata.
De ugyanerre a megállapításra jut kutakodásai és hite alapján Teilhard de Chardin is, aki azt éli meg: A világ valóban fejlődik: fejlődése az alfától az ómegáig tart, aki maga Krisztus.