Sorolom őket.
– Kevélység, ma inkább gőg, pöffeszkedés, régen meg dölyfnek is emlegették.
– fösvénység, ilyen, aki görcsösen ragaszkodik javaihoz: fukar.
– bujaság, ma inkább érzékiségnek mondjuk.
– irigység, ez érthető, és nincs is rá újabb kategória,
– torkosság, érthető, már a szó maga, de a tett alig.
Miért jó cipelni egy hátizsáknyi súlyt – mondom én.
Nem tudom.
Illetve tudom.
Nem jó.
Jó volna megtalálni: miért eszünk többet, mint amennyi hasznos nekünk.
Mi mozgatja ezt belül, és mivel volna kivédhető? Számomra máig talány. Feltehetőleg nem természetes valami maga az éhezés.
– harag érthető, abbahagyni nem is olyan könnyű. Vissza-visszatér az emlékezés folytán. Úgy kell lelőni.
– restség a jóra magyarul lustaság. Állítólag rassz-specifikus. India a 9. osztályba sorolt, gondolom a németek, japcsik, amik, stb. jóval rangosabb osztályban leledzenek. Nem könnyű a társadalmi okait felgöngyölni.
Itt most csak a gőg enyhébb formájának tekintett hiúságról szeretnék néhány gondolatot felvetni. A nárcisztikus ember bizonytalan magában, és állandóan újabb elismerésre vágyik. Hogy dicsérd a szépségét, ízlését, műveltségét, elkészített műveit. És ezeknek se vége, se hossza. Az erre hajlamosság megállítja fejlődésében az illetőt, mert folyton-folyvást vissza kell térnie a mások által magáról alkotott képhez.
Ellentéte az alázat erénye. F. Varillon SJ írja, hogy az Isten alázatos (Kapitány Gyuri még megtoldja azzal, hogy Isten ártatlan, szerintem meg még ráadásul végtelenül egyszerű is.)
Varillonnak igaza van. Krisztus ezt állítja magáról: „Szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). A hiúknak ezt üzeni: „... ne kürtöltess magad előtt, ... ha alamizsnát adsz, bal kezed ne tudja, mit tesz a jobb.” (Mt 6,2–4)
Az eddigieket pedig azért rögzítettem ide, mert valahogy az tudatosult bennem, hogy mélyen bennem is ott dörömböl a hiúság, és ennek semmi értelme sincs. Erre erősített rá egy rövid beolvasott evangéliumi szakasz a mise vége felé. A kijelentés paradox, de teljesen életszerű: Jézus mondja: Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad (maga a pokol – mondom én); de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)
Életem, tetteim megítélése nem rám tartozik.
A szándékaimé igen. Az irányultságomé igen – a többi nem.
Ha ezek jók, felesleges azon kínlódni, hogy lehet népszerűbb az ember, akár fiatal, akár olyan vén, mint én vagyok. Ez csak meddő hiúság volna: hiábavalóság – ahogy a prédikátor mondja (vanitas vanitatis): hiúságok hiúsága. Zsákutca, mely nem vezet sehová, de megkötöz, szabadságom ellen dolgozik.
Vannak még ilyenek: egyet már korábban említettem: az ellenségeskedés. Valaki teljesen felszabadultnak tudja magát, mióta magában ki- és megbékélt mindenki mással, aki nem ő maga. Mindenkinek mindent megbocsát, mert feltételezi: génjeiben hordja a másik korlátait, így nevelték, ilyen környezetben nőtt fel, szeretetlenség légköre vette körül, és még számtalan módon volna képes mentegetni bárkit, ha egyáltalán erre fecsérelné idejét.
Akinek szeme van, lássa meg, olvassa el, szabaduljon fel.
Utolsó kommentek