Mickey webnaplója

Tegnap este BV arról kezdett valamit mondani, hogy kesze-kusza világunkban nehéz az eligazodás, mintha valamiféle homály takarná el előlünk a valóságot. Nevezhetjük ezt zajnak, elektronikus szmognak, fényszennyezésnek, sivatagosodásnak, vagy mint Pál antik bronz tükörnek (tükör által homályosan), a katekizmus szavaival is jellemezhetjük a jelenséget: „értelmük elhomályosodott, akaratuk rosszra hajló lett”.  Nevezhetjük bárminek. Mindenki tudja, miről van szó, annyira általános tapasztalat.  
Igazán nem riposztozásból, csak a problémát érzékelve próbáltam összeszedni olyan életmozzanatokat, amikor oldódik a homály, felsejlenek a kontúrok és egyre inkább éles fényben látszanak a dolgok.  
Egyik ilyen életből (tévéből) szerzett élményem: Amikor Hollandia nem volt elszakítva a tengertől és rengeteg csatorna növelte a víz fényreflexeit, a flamand festők képein másféle fények uralkodtak. Sokkal fényesebb képeket alkottak, mint a kontinens belsejében élő kollégáik. Mivel tartósak az olajfestmények, egy olyan természeti tüneményt örökítettek meg, amely ma már nem létezik.
De ide idézhetném a szélfútta reggelek fényeit, amikor a város fellélegzik a szél jóvoltából. Felragyognak a színek, nincs sfumato, nincs a tér egyre inkább való elhalványulása a távolság növekedésével. Csak egyenletes, mindent átragyogó fény van, kitűnő alkalom jó fényképek készítésére.
Azok az emberek, akik istenélményben részesültek rövidebb-hosszabb ideig, ezekre az időkre látni kezdenek. Pál azt mondja magáról: „tudok egy Krisztusban élő emberről, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testen kívül-e, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember – testben-e vagy testen kívül, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a paradicsomba, és kimondhatatlan szavakat hallott, amelyeket ember el nem mondhat.” (2Kor 12,2–4).
Én meg tudok egy emberről (Frossard), aki egy alkalommal bement unalmában egy templomba, és ott olyasmiket élt át, melyek teljesen átformálták életét. Erről könyveiben beszámol. Hitetlensége akkorát fordult, hogy utóbb interjúkötetet készített a római pápával.
És tudok egy magyar zenés darabról, melynek szövegét Adamis Anna írta, zenéjét meg alighanem Presser Gábor szerezte. Mivel a zenét nem tudom itt megjeleníteni, a szöveget hozom ide: (Persze a youtube-on meghallgattam. Gyönyörű ma is.)
„…hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,
mert szó az nincs, csak képzelet...
Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,
hogy »Nélküle« élni nem lehet.”           
Hát hogyan mondjam meg?
Most csak homályosan, egykor pedig színről színre megtapasztaljuk sokak? Mindenki? Ki tudja?
A reflexei közöttünk vannak a szentek szemében, a csecsemők ártatlanságában, a felhők szépségében, a virágok titkaiban (próbálom is a valóság szépségeit fotózni), de nélküle nincs semmi: Nélküle élni nem lehet.
És minél kevésbé „nélkül”-özzük, annál inkább megéljük közös kalandunkat az Élettel.      
Végül pedig a homályban tapogatódzóknak a spirituálé szövegét hozom vigaszul:
Ha reánk tör a homály, ne fájjon, ami fáj,
ne félj, te kicsi nyáj az Isten véd.
Az ég a föld a világ mind az ő szent kezén…
Ne félj, te kicsi nyáj, az Isten véd. –
És kedves neki minden szegény,
ne félj, te kicsi nyáj, az Isten véd.
Csak övé az élet, övé a lélek, övé az ének a szívemben…