Mickey webnaplója

Krakkóba irányuló lengyel utunk alkalmával ismételten szembesültünk azzal a kényszerítő tényezővel, miszerint az embernek adódnak a kulináris élvezetek következtében beálló szükségletei, melyeket a polákoknál pénzfizetés ellenében rendezhet. Sietek leszögezni, hogy a nyilvános vécék színvonala kifejezetten jó, a klotyók kulturáltak és karbantartottak, ápoltak.  Használatukért érthető okokból fizetni kell. Nem is kerülheted meg eme kötelességedet, mert vécés nénik és vécés bácsik őrködnek az esetleges bliccelések kivédésére. A használat 50 groszytól egy-másfél zlotyig terjed. Azt lehet mondani, hogy átlagosan egy klotyi egy zloty. Az utolsó lengyel találkozásom eme kicsi helyiségekkel Zakopanéban esett. Ott elég fáradtan rátaláltunk egy igen kedves, csendes, fadekorációkkal díszített étteremre, mely feltételezésem szerint két személlyel üzemelt. Danuta kloffolta a hússzeleteket a konyhán, Zbigniew pedig felszolgált, beszedte a pénzt és mérte a sört. Leültünk kettecskén: Tücsi egy klasszikus bécsi szelettel és fritky-vel (ez ott a sült krumpli neve) szórakozott, magam vegyes pierogot rendeltem (12 darabról szólt a rendelés, nem számoltam meg, hány barátfüle van a tálon). Lenyeltünk egy-egy sört is, amikor felfedeztem, hogy az illemhely használata fizetővendégeknek ingyenes. Ez aztán elnyerte tetszésemet. Felpattantam hát, és magamra csuktam az ajtót. Dolgom végeztével nyitnám a zárat, de nem megy. Egy nyelvet tolt ki a forgó kerék egy zárt tokból, ez kiakadt, kopott volt, ki tudja (egyszer minden elromlik, és esetemben jött el ez az egyszer). A zár se té, se tova, se tyű.
Megszorultságomban (kivételesen az idő is szorított) el kellett hamar döntenem, rugdossam az ajtót, kitörjem a zárat, szóljak a séfnek vagy szereljek. Utóbbinál maradtam. Svájci bicskámmal kicsavartam nagy nehezen a nyelvet fogva tartó bilincs facsavarjait, és így menekültem ki a mellékesből. Abban maradtam magammal, hogy nem kezdem el magyarázni tört németséggel a lengyelnek, hogy mi történt, hanem ezúttal utánam a vízözön. Majd rájön magától, hogy mi is történt.
Mivel még egyszer nem szeretnék nekifogni visszaemlékezéseim megírásához, néhány szót a gorálokról. Román nemzetiségű, régóta a dél-lengyel hegyek között élő nemzetiség ez. Csakugyan onnan származhattak. Leginkább abból látom, hogy búza- és virágokból font koszorút viselnek kalapjuk karimáján. Ez a románokra hajaz. Az odavalósiak fafaragásban jeleskednek, méltán, hiszen rengeteg fa nő a hegyeken. A hegyi réteken pedig ugyancsak rengeteg birka, kecske és tehén legelészik, így tejfeldolgozásuk is számottevő. Híresek füstölt sajtjaik miatt is. Mi is vettünk tőlük.
Zakopanéba menni mindenképpen érdemes, mert még ébren vannak a népi hagyományok, fenn a hegyen szól a népzene, sül a kolbász, gyönyörű a kilátás a Lengyel-Tátra legszebb csúcsaira. Jár a libegő, a fogaskerekű, nagyokat kirándulhat, aki még képes hosszas túrákat tenni.
Miről híres még Zakopane?
Piacáról. Tömérdek itt a birkaprém,
a bőrkabát, a zakó - pláne.