Ezt a szöveget Sík Sándor ültette magyarra, elsősorban a cserkészek használatára szánva, őket megcélozva vele. A himnuszt valaki egykor Ambrus szellemében írta latinul.
Itt reggeli imaként vált közismertté.
Így szól:
Ragyogva fénylik már a nap
Az Úrhoz szálljon énekünk,
Hogy minden ártót űzzön el,
Járjon ma mindenütt velünk.
Nyelvünket fogja fékre ma
Ne szóljon rút perek szava,
Szemünket védőn óvja meg
A hívságot ne lássa meg.
Lakjék szívünkben tisztaság,
Távozzék minden dőreség
A testnek dölyfét törje meg
Étel s italban hősi fék.
Hogy majd a nap ha távozott,
S az óra újra éjt hozott,
Lemondásunk szent éneke
Legyen az Úr dicsérete.
Dicsérjük az örök Atyát,
Dicsérjük egyszülött Fiát,
S a Szentlelket, vigasztalót
Most és örök időkön át.
Reggel elgondolkoztam ezen a szépen megformált himnuszszövegen.
Stílusa csakugyan himnikus, a Teremtőt szólító ima (érdekes, hogy a latin iam
[már] azonos hangzókból áll, mint az ima, csak értelme más). Ám nagyon aszkétikusnak élem meg.
Bizonykodnom sem kell: Az élet csupa igenlés, ez itt meg csupa tagadás.
Legalábbis látszólag. Tudom, ha az íj nincs megfeszítve, nem repül ki belőle a
nyílvessző.
És mégis.
Jobb szeretném, ha mindezek a megfogalmazások pozitívan csengenének, hiszen
olyan szépen indul az első strófa: Ragyogva fénylik már a nap! És ez minden
reggel így van. Akkor is, amikor látjuk, mert tiszta az égbolt, és akkor is, ha
csak elhisszük, hogy a felhők felett már fenn ragyog a nap, csak éppen
takarásban van. Pál is, akinek ma Péterrel együtt az ünnepe van, ilyesmit kér
tőlünk, Krisztus-követőktől: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg
mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a
gonosz és romlott nemzedék között, akik közt úgy ragyogtok, mint csillagok
a világmindenségben.” (Fil 2,14–16)
A nap is csillag, és megteszi, ami tőle elvárható. Szeretetben és imádkozva
leszünk fiai mennyei Atyánknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra
egyaránt. (Vö. Mt 5,45) Sőt esőt is ad mindnyájuknak.
Még a következő kérésnek is örülhetünk, ti. hogy söpörjön félre minden
nyavalyát utunkból.
De a folytatás... csupa fék: ne szóljunk rosszat, ne vegyük szemügyre a világ
kísértéseit. Legyünk állapotszerűen bűntelenek (csaknem nonszensz), óv a dőreségektől
és a dölyftől. Ma már csaknem érthetetlen szóhasználat ez. Egyik nagyjából
hiúságot, utóbbi pedig kb. gőgöt jelent. Ma meg szinte már semmit, csak azt,
hogy a himnusz nyelvezete ásatag. ez pedig nem válik javára.
Aztán maga a szöveg is fékről beszél, azt kívánja, hogy mérsékeljük
mohóságunkat, falánkságunkat.
Aztán snitt. Ha ezekben a
visszafogottságokban eltelt a napunk, újra az ég felé fordítjuk tekintetünket.
Az Isten dicsérete helyesen fogalmazott szöveg, igazán semmi kivetnivalót nem
találok benne.
Visszakanyarodva azonban az ajánlott programra, inkább imádkoznék azért, hogy
ismerjem fel, mit kíván ma tőlem az Isten, aki bizonyos mértékben
Teremtőtársának tekint mindenkit, akinek létét kívánta. Tudnom kell, a
zsigereimben kell éreznem, milyen cselekedeteim fogják elősegíteni a szeretet
civilizációjának az megvalósulását. Mert lesznek olyan feladatok, melyeket elém
hoz az élet, és csak elém, hogy megtegyem. Más dolgokkal nem kell törődnöm,
mert azok megoldása másokra vár.
A nap során szeretettel akarok közeledni felebarátaimhoz, azaz mindazokhoz,
akikkel összehoz a sorsom (ezen szűkebb bővebb környezetem értendő). Akkor lesz
boldog a napom, ha mindazt megtettem, ami rám volt bízva, és mindent átléptem,
ami nem tartozik rám. Ilyen szívvel szeretnék nekivágni a napnak, és ilyen
szívvel elnyugodni a végén.
Akkor a lét értelmességének a jó érzésével vetem magamat az ágyba, és nem a
„lemondásom szent énekével”, ahogy a vers diktálná.
Én így szeretném.
Utolsó kommentek