Vasárnap délelőtt. Szikrázó napsütés. Irány a templom. Megjelenik a diakónus. Mozgása egy az egyben Vértesaljai Lacié, de nem ő az. Magasabb is, és mondom, diakónus. Fehér nadrág fehér ing, sötét derékszíj, fehér haj. Derűs arckifejezés. ELKEZDŐDIK A SZERTARTÁS. Jól tagolt mondatok. Széles gesztusok kísérik. A végén rákérdeztem. Csak a vezetékneve stimmelt, a keresztneve nem. Nem László, János.
Hosszan fejtegette a három napi szentírási szakaszt. Amitől aztán igazán XXI. századi lett beszéde, az a GPS-ről szóló kép. Jézus megmutatja nekünk a legrövidebb, legcélszerűbben hozzá vezető utat. Kicsit tovább bővítettem az általa használt allegóriát. Ha elcsűrünk, Jézus áttervezi utunkat. Ha nem jó tempóban haladunk, figyelmeztet. Csupán az a kérdés, hogy van-e hozzá fülünk?
A szertartás végén megmondtam neki, hogy az utóbbi évek egyik legjobb, ha nem a legjobb beszédét hallottam tőle. A nem jó tempóban haladunk célunk felé, a Mester felé, figyelmeztetett. A kérdés mindössze ez? Van-e hozzá fülünk, hogy meghalljuk szavát?
Utolsó kommentek