Szórakozom

Ah, ez itt áll.
Hezitál.

Ahmed itt áll:
ah, meditál.
Előítélet
A buszon találok egy helyet a négyes ülésen.
Helyesebben kettőt, mert az ablaknál sem ül senki rézsút velem.
Attól ez a látszólagos bőség az alkalmi zsufi ellenére, hogy a velem szemközt ülő közepes férfi egy csöves.
Kérdezhetnéd: Honnan tudom én azt, hogy ez egy csöves? Hát honnan is?
Egy ócska vicc poénja jut eszembe, maga a vicc már nem. A poén így szól: A roma visszakérdez: – Ászt hunnén tuggyá mágá, hogy nem én vágyok a pispek?
Nem tudom, hunnén tuggya. Én mindenesetre tudom.
Onnén tudom, hogy emberszaga van. Még hozzá olyanfajta szag ez, amelyik csak azokból az emberekből árad, akik hónapok óta nem mosakodtak meg. Nem biztos, hogy a szegénység okán. Egy ismerősöm hobbiból tette ezt. Alig tudtam megmaradni az „aurája” környékén, mert semmi mással össze nem hasonlítható rohadt szagot árasztott (rohadt bukéja volt). Ha én filmrendező volnék – nem a gúnyolódás mondatja velem –, a történelmi filmekhez csak ilyen statisztákat alkalmaznék. Annak a filmnek, melyben ezek a mosdatlanok játszanának, igazán hiteles történelmi levegője, atmoszférája volna. Mert senki ne gondolja, hogy Robin Hood jó szagú volt.
Na de itt nem erről van szó. Velem szemben ül a mosdatlan. Nemcsak ő mosdatlan, ruházata is az. Fénylik a zsírtól a joggingja, fején baseball sapkája. A mellettem ülő nő kendővel takarja el időnként az orrát. Gondolom, csak akkor, amikor levegőt vesz. A férfi összeszűkült savó szemmel néz ki a simli alól. Majd tekintetét visszakapja, és vörös fejét a szatyrára irányítja: talán meg akar győződni róla, hogy megvan még a pillepalackban lötyögő folyóbor.
Engem – lehet, hogy náthás vagyok, vagy nem szélirányban ülök – kevéssé zavar a szag. Annál inkább az, hogy viszketni kezd az orrom. Ha én is az orromat kezdem piszkálni, a csövi azt hiheti, hogy immár mindketten – ha rejtjelesen is –, de bűze ellen tiltakozunk. Ám akárhogy akarom elterelni figyelmemet orrom viszketéséről, egyre inkább vakarhatnékom támad. Erre óvatosan és lassan – csak a viszketeg oldalon – megvakarom, hogy ne gondolja azt, amit gondol, mert engem nem zavar a bűze, á, dehogy, legalábbis annyira nem, hogy emiatt összetűzésbe keveredjem egy részeg alakkal. A művelet sikerül. Orrom nem viszket, de ekkor meg a Rózsadombról lejövet eldugul a fülem. Az Eustach-kürtöt, mely a szájüreget és a fület köti össze, csak úgy tudom átfújni, ha befogom az orromat, és erősen belefújok.
No ez végképp azt a látszatot keltené, miszerint én,… azért, mert ő… Pedig ő csak azért, … mit tudok én erről …? Meg mit játszom meg magam?  Persze ez a jelenet csak a fejemben játszódik le.
A busz söpör ezerrel, s mire felocsúdok kürtfújási konfliktusomból, leérünk a Kolosy térre. A fél busz kiürül. Én azonnal előre megyek az egyik szóló ülésre, és – Mmmmaaaaaaaa…
ÁTFÚJOM A NYAVALYÁS EUSTACH-KÜRTÖMET!  
Most újra rendesen hallok.