Mickey webnaplója

Emlékeztetőül ide idézek egy részt október 7.-i posztomból, mert folytatása van. »Rájöttem: a szentolvasót nem jól mondják. Mindenki megegyezik benne, hogy üdvözlégy-sorozatokat kell mondani, és közben a titkokra gondolni. Ez elég nehézkes, hiszen hogy gondolnék másra, mint amit beszélek. Igazából ezt az imát „szavalókórus”-ként kellene mondani. Az egyik „szólam” az üdvözlégyeket mondaná csendben, mintegy háttérként, eközben lassan, egy másik belemondja más hangmagasságban a titkot.« Ma reggel tovább fejlesztettem az interpretáció módját. A titkokat nem mondani, hanem énekelni kell. Csaknem. Ez responzumos zsoltár, és kísértetiesen hasonlít ahhoz a tónushoz, amelyet a mindenszentek litániájához énekel az egyház (Hozsanna 446.) De nem egészen. Ugyanis ez a lamentáció dúrban van. Az általam remélt meg mixolídban. Egyébként ugyanaz a dallammenet.
s s sl f / f mf s s /. Ez azért sokkal jobb, mert nincs lezárva, hanem ott lebeg a végtelenséget célozva. A záróhangja ugyanis domináns, és nem tonika az alaphanghoz viszonyítva. Ez a varázsa a Monteverdi Vesperás Mária tiszteletére Ave Maria, Laudi alla Vergine Madre 22. tételének (egyszer már írtam róla 2007. április 2.). Monteverdi jó érzékkel fedezte fel ezt a végtelenbe futó lebegést.
Tehát a mondogatott üdvözlégyek felett lebegnek a titkok az előzőekben rögzítettek szerint. Legjobb volna gyerekkórusra bízni.   
Próbáltam ugyanezt fotóban is elképzelni. Adva egy háttérfotó az üdvözlégy szövegével. Felette, mint egy átragasztott plakáton a rézsútos felírás, pl.: „... aki a mennybe felment, adj nekünk békét!”  
Sikerült kinyomtatnom, fotót is készítettem. Majd meglátom „előhívás”-kor, hogy mi lett belőle.