Ha egy orvos kitart amellett, hogy bizonyos végzetes betegségek minden esetben halállal végződnek, amennyiben felismerésük, diagnózisuk helyesnek bizonyul, abban sincs semmi különös. Ok-okozati összefüggések valószerű lefolyása következik be. A halálos betegségek kimenetele, különösen az agonizálás idején egyértelmű.
Rendhagyó eset akkor áll fenn, ha a racionális orvos szembesül egy orvosi szaktudásának és képességeinek teljesen ellentmondó szituációval. Ilyenkor nem marad más hátra, mint az általánosságban sűrűn előforduló (el)hallgatás, vagy – ami igen ritka – annak a beismerése, hogy a soha meg nem fordítható folyamat az adott esetben mégis megfordult, a meghalás helyett felépülés következett be.
Különös bátorság kell, ennek fel- és elismeréséhez.
Most olvastam egy luordes-i csodát, melyről a helyben szolgáló, akkor helyettesként ott jelen lévő, egyébként az eset idején nem hívő Alexis Carrel számolt be. Jellemző az esetleírásra, hogy még szűkszavú jegyzőkönyve is botrányt keltett korabeli orvosi körökben. Viszont Carrelnek becsületére legyen mondva, hogy kitartott a tényállításokban. Sőt kissé részletezve és kitalált nevekkel operálva az egyébként igaz történetet kisregény (füzet) formájában is megírta. Ám az ügy pikantériája, hogy életében nem jelent meg a kötetke, csak az időközben Nobel-díjat kapott Carrel halálát követően – öt év múlva. (Voyage de Lourdes. Paris Plon, 1949)
Nem a könyv stílusa fogja meg az olvasót, hanem a történés hitelessége, kétségbe nem vonhatósága, ami azért hangsúlyos, mert ha elhiszem, amit az orvos mond, akkor annak következményei vannak: az olvasóra talán, a szerzőre mindenképpen.
Carrel visszatért gyermekkorának vallásához, újra hívő katolikussá lett.
Így is halt meg.
Utolsó kommentek