Kontrasztok címen tavasszal lekaptam egy virágzó cseresznyeágat a klinkertégla-fal
előtt. Mindezt az olvasóterem nyitott ablakából míveltem. Most meg a sárga-zöld
cseresznyelombot összehasonlításképpen. Mit gondolhatott Laci, aki éppen ekkor
állt be az udvarra a kocsijával?
Az Árpád-hídnál vártam egy percet a HÉV-re. Megnéztem elölről a Péter-Pál-templomot.
Már alakul, de még mindig tartják lombjukat az előtte álló fák. Késő ősszel,
kora esti megvilágításban… talán.
Hazafelé jöttömben tettem egy kis kitérőt a maszek zöldségeshez,
aki „persze hogy nem kapott” már újabb szállítmány otelló szőlőt, pedig
mindenkivel etetnék tévéfellépése előtt. Alig kerülne valamibe a móka, és elképzelhetitek,
milyen mulatságos volna a pofákat látni, amint lila fogakkal és nyelvvel
nyilatkoznak valamilyen komoly témáról.
Mindegy. Szinte megéreztem, hogy ez fog történni: „Naná, hogy nem volt otelló.”
Már fordultam is vissza, mert megláttam egy lombhullató juhart, amint épp a
lombját hullatta. Már elég sok volt a földön a levelekből. A többi, kb. a fele
levele, még az ágon. Mondhattam volna mindnek, hogy le veled, vagy a fának, hogy
szórd már el a leveled, de nem. Inkább a maradékot és a lehullottakat próbáltam
egy képre venni. Szinte feleselnek egymással. Majd még inkább visszakoztam a
megálló felé, mert régóta kényszert érzek arra, hogy megmutassam a világ mind
között legviccesebb termését. Pedig legkomolyabb fán nő.
Ez a fa netán platán?
Igen.
Ez termeli nagy mennyiségben a lígő-lógó gyereksapka-bojtot. Nem olyan unikum,
amit soha senki nem látott, mégis egyszer az életben meg akartam mutatni. Egy
óriás platán hullatja a kérgét (a levelei mellett), ezt próbáltam „szóra bírni”.
Sajnos szemmagasságban nem találtam termést, egy kissé magasabban igen. Ráemelem
a gépet. Közben érzem, hogy ahogy nyúlok felfelé, alsóm csúszik ellenkező
irányba. Majd a farmerom is mintha követni szeretné.
Magam az autóúton állok, mert innen látszik jó szögben a lógó bojt.
Jön egy kocsi.
Félrelépek, akarom mondani, félreállok, megigazítom a textilneműket, célzok.
Most meg – mire fókuszba állna a bojt – egy lenge szél megmozgatja. Úgy inog
előttem, mint a hipnotizőr fényes ingája a médium orra előtt.
Jaj, ebből sose lesz csodakép!
Nem érdekel. Lesz, ami lesz.
Megnyomom a gombot.
Csodakép nem lesz, de csodálatosképp valami csak látszik a felvételen.
Jövök hát hazafelé a réten át. A rétet vetésnek képzelheti néhány varjú, mert hogy
vetési varjúk kapálják csőrükkel a füvet. Az esőtől ázott talajban giliszta
után kotorásznak. Jókora darabot szántottak már föl, és alighanem eredménnyel,
mert hiszen még nem haltak éhen. Na, ha a bojtocska imbolygott, a varjú mint
szabad madár, még inkább mozgásra termett lény. Mielőtt kiment volna a látóteremből,
rásütöttem a puskámat. Meg mindjárt egy galambra is. Majd meglátjátok.
A fotók között.
Többször elhatároztam, hogy nem vesz le többé az ősz a lábamról. Igazán csak
azért fotóztam le egy szép sárga nyírfát a szomszéd ház mögött, mert tökéletes
volt. Kicsit lehetett volna több fény, kicsit jobb helyen lehetett volna a pocsolya,
hogy a fa lombját megkétszerezze, de ezek nem álltak össze. Szerencse nélkül
pedig csak álmodni lehet jó képről.
Bánatomban a ház kapuja előtt gyorsan lekaptam még a három mogyoróbokrot, mielőtt
azok is eldobják sárga szélű zöld vagy zöld szélű sárga leveleiket.
Ígérem, hogy most már tényleg befejezem az őszt.
Utolsó kommentek