Mise előtt fél óráig szórakoztam a PC elindításával. A rendszergazda szerint nyáron kapott egy löketet villámlás alkalmával. Ezért tér magához nehézkesen. Hétfőn kicseréli a tápegységet. De ma még csak szerda van. Már máskor is segített, rövid mondat az ég felé: Ha azt akarod, Istenem, hogy írjak, el kell indulnia a gépnek. Megnyomom a gombot, indul. Én is misére. Ma már csak akkor kapcsolom ki a masinát, amikor hazamegyek.
Újabb rutinok, felforralok egy adag vizet a nescafénak és egy vödör rooibos teának. A nap felszívta a ködöt, ragyogó verőfény fogad a nap indultán.
Óhatatlanul tolakodik elő és szólal meg bennem a régi dal, egy Bródy-szöveg. „Sűrű köd, ha néha felszáll, eszembe jut, hátha vársz rám, látod, már nem tétovázok, megyek, hozzád, meg sem állok én. És most már tudom, hogy hova megyek.”
Persze földi és égi értelemben is működik a szöveg. A földitől jöttem el, az égi felé megyek.
A kurír mai száma beszámol egy gyors menetelésről, onnan másolom a következőket: Vittorio Messori, a II. János Pál pápával készült Átlépni a remény küszöbén és a Ratzinger bíborossal készült Beszélgetés a hitről c. interjúkötetek szerzője új könyvében leírja, hogyan lett agnosztikusból napjaink egyik legismertebb katolikus apologétájává. „Lehetetlen leírni egy olyan belső forradalmat, mint amit évekkel ezelőtt átéltem, s ami egy pillanat alatt örökre megváltoztatta az életemet. De újságíró kollégáim rávettek, hogy mondjam el ezt a nagy élményemet. – Hogyan történt a megtérése?
– Mint amikor egy fiatalembert egyszer csak váratlanul megállítanak az útján, és drasztikus irányváltásra késztetik. A megtérés általában hosszas keresés utáni célba érés. De vannak kivételek, és én is ezek közé tartozom.
– Vagyis nem keresett, nem akart keresztény lenni?
– Nem kerestem én semmit. Egészséges voltam, és ha gazdag nem is, nem voltak anyagi gondjaim. Jól éreztem magam a tanáraim által közvetített agnosztikus kultúrában. Világi értelmiségi karrierre készültem, a vallás egyáltalán nem érdekelt. Tanultam, és mivel fiatal Radikális, kőkemény agnoszticizmusom falát csakis természetfeletti erő zúzhatta szét.
– Hogyan történt?
– Váratlanul, anélkül, hogy éreztem vagy kívántam volna. Ellenkezőleg: amikor megértettem, hogy a hit befogadása erkölcsi kötelességekkel is jár, elkeseredtem, mert tudtam, hogy meg kell válnom a lányismerőseim neveit tartalmazó becses noteszemtől. Annyit tudok, hogy 1964 júliusában–augusztusában egyszer csak átléptem egy új dimenzióba, ahol az evangélium igazsága, amelyet addig nem ismertem, egészen világossá és kézzelfoghatóvá vált számomra. Bár sohasem jártam templomba, és nem tanultam hittant, ráeszméltem, hogy szekuláris, agnosztikus felfogásom egyszerre keresztény, sőt katolikus lett. Azt is megértettem, hogy a kapott igazságot jobban meg kell ismernem és másoknak is át kell adnom. Tehát nem „kerestem a hitet", hanem attól a pillanattól fogva a hitet alátámasztó és igazoló érveket kerestem. A hit nem végállomás, hanem biztos kiindulópont volt. ...
Nagyon racionális és gyakorlati ember voltam, és ma is az vagyok. Semmi olyan nincs bennem, mint a látnokokban vagy azokban, akik azt hiszik, hogy isteni közléseket és sugallatokat kapnak. Ami abban a két hónapban történt velem, ahhoz foghatót soha életemben nem tapasztaltam, ezért hiszem, hogy igaz. Egyáltalán nem voltam fogékony az ilyesmire. [...] Tapasztalatom a történelem egyik legnagyobb tudósa, Blaise Pascal szavainak igazságát igazolja: „Az értelem legvégső tette annak elismerése, hogy sok minden meghaladja [ti. az értelmet].” A hit tehát nem ellenkezik az értelemmel, hanem túlszárnyalja.”
Kinézek az ablakon. Egy mókus tornászik a fán. Ha átszaladna a villanydróton, lefotóznám, de nem teszi. Én se kapom le.
Utolsó kommentek