Túl a hatvanon, és innen a teljes megsüketülésen találkozásaink során közösségünkben visszatérő téma, ki milyen gyógyszerrel él vagy nem él, milyen hatásúak és mellékhatásúak. Mind ötvenen felül – érezzük a föld vonzását, az idők múlását, több-kevesebb nyavalyáink kötözködését.
Tegnap találtam a freeblogok között egy jellemző adomát, s ha úgy adódik, ma fölolvasom a bandának, mert humorral mégiscsak könnyebb az állapotunkból adódó nehézségek elviselése.
Két öregember beszélget az öregedésről.
– Figyelj, a legrosszabb a feleségeinknek. Ők ráadásul sosem hajlandók beismerni, hogy öregszenek, és mindenféle módon megpróbálják eltitkolni a bajaikat.
– De még mennyire. Teljesen igazad van.
– Kitaláltam egy jó trükköt, amivel játékosan ráébreszthetjük őket a fogyatékosságaikra. Ha tudni akarod, hogy a nejed kezd-e megsüketülni, állj 10 méterre tőle és kérdezz valamit. Ha azt látod, hogy nem válaszol, kérdezd 5 méterrel közelebbről. Majd 2 méterről, végül 1 méterről. Ha ekkor sem válaszol, kénytelen lesz beismerni, hogy nagyot hall.
A másik öreg jónak találja az ötletet, és amikor hazaér, 10 méterre a feleségétől emelt hangon így szól hozzá:
– Drágám, mi van vacsorára?
Nincs válasz. Közelebb megy 5 méterrel és újból megkérdezi:
– Drágám, mi van vacsorára?
Nem kap választ, ezért 2 méterről megismétli a kérdést:
– Édesem, mit eszünk vacsorára?
Semmi reakció. Odalép hozzá és 1 méterről kérdezi:
– Életem, mit eszünk vacsorára?
Mire az asszony dühösen:
– Te süket vénember! Már háromszor mondtam, hogy rántott csirkét sült krumplival.