Hogyan mondjam el, hogy mindenki megértsen, de szövegem senkit meg ne sértsen.
Főiskolás koromban (1960-as évek) egyik nyáron a PIÉRT-nél
dolgoztam. Ez afféle papírelosztó nagyker. vállalat volt. Naphosszat raktuk az
ÁPISZ-üzletek számára előkészített szállítmányokat autóra, majd kiszállítottuk
a budapesti boltokhoz a megrendelt árukat, és behordtuk a raktárba, ahol annak
rendje-módja szerint átvették a tételeket. Minket leültettek, megkérdezték,
kérünk-e egy kávét, vagy megkínáltak hideg szódával, gyümölcsszörppel, jó
szóval, nápolyival, akármivel, s nem egyszer a bolt dolgozói segítettek
behordani a papírbálákat, írószereket. Volt ez a Kádár-korszakban, amely
hivatalból ateistának vallotta magát.
Igaz, hogy azok a felnőttek, akik akkor alkották a munkások derékhadát, még
valláserkölcsi nevelést kaptak gyermekkorukban. Fogalmuk se volt az asszertív
viselkedési normákról, az érdekérvényesítés hatékony módszereiről, de még
fülükben csengett szüleik intelme: Gyermekem, ha idősek száll fel a villamosra,
add át a helyedet, ha nincs szabad ülőhely. Gyermekem, segíts a
bajbajutottakon, támogasd a szűkölködőt, légy szolidáris társaiddal,
környezeteddel.
Ma nem ezt tapasztalom.
Mi tagadás, nehezen szokom meg a buszon négy ülőhelyre igényt tartó egy ember
látványát, aki kettőn ül, kettőre a lábát rakja.
Nehezen szokom meg, hogy a szállító azért van, hogy oldja meg anyagmozgatási
feladatát. Én megfizetem, ő meg teljesítsen, s ha nem, helyette kétszáz másik
várja, hogy valamiféle állása legyen.
Már jó helyen dolgoztam, bőven a rendszerváltozás után, amikor hozzánk érkezett
két nő. Akihez jöttek, megvárakoztatta őket. Kérdésemre, hogy megkínálhatom-e
őket kávéval, első reakciójuk a meglepődésé volt.
Aztán igenlően biccentettek.
Elszoktak a hivatalokban korábban szokásos figyelmességtől.
Sajnálom, hogy így van, sok egyebet nem tehetek.
Utolsó kommentek