Mickey webnaplója

Ha az ember készakarva otthon hagyja a masináját, jobbnál jobb témák kínálkoznak felvételre. Új felfedezésem az eső támasztotta fényreflexek, melyek annyira nehezítik a sofőrök munkáját, mert a fényszórók igazán az út porának a segítségével mutatnák az utat. Nem így esős időben. A szemből jövő autó fénye zavartalanul vágódik a szemembe, magam meg nem látok semmit, mert a saját lámpáim fényét visszaveri a pormentes és sima víz áztatta flaszter tükrözése. Ebből én nem érzékelek és profitálok semmit, vagy alig valamit.
De a fotós jól teszi, ha kihasználja ezeket a hajnali szürkület előtti fényeket, ráadásul színes fényeket. A szembe jövő kocsik sárgán-kékesfehéren vetik sugarukat az útra, a távolodók borostyán színnel, a jelzőlámpák pirosa, zöldje csak növeli a színek kavalkádját, s a fényreflexek varázslatossá teszik a máskor oly szürke és érdektelen képet.
Megfigyeltem, azért mesélek róla. (Ha már nem hoztam magammal a gépemet, ez marad.) De délután rokonlátogatással bővebb a napom. Ez azt is jelenti, hogy meghosszabbodik az utam, és végig cipelhettem volna a fél városon a kamerát, miközben időm meg kevéssé van meg-megállni, csak azért, mert kapásjelzőm (szemem) megakadt valamin.
Ma a találkozásé az idő, a tér, az egymásra figyelésé, a beszélgetésé, amibe bezavar a fotózás.
Karácsonyig ugyanis már többet nem találkozunk
Már december van, én meg még mindig szandálban járok, mintha nyár volna. Ám plusz 12 fokban nem fázik a lábam. Inkább egyre feszültségesebbnek érzem könnyed viseletemet, noha a külső hőmérséklet eljárásomat visszaigazolja. De mégis. Decemberben szandálban? Na majd még meggondolom.