A hatvanas években jelent meg az Európa kiadó gondozásában a német Gruppe 47 antológiakötete (Özönvíz után), melyből egy novella sokáig élt bennem, feltehetően ma is él, és elég erősen. Ebben a könyvben olvasható Wolfdietrich Schnurre elbeszélése, címe: Ház a tónál. Nagyjából arról szól, hogy a II. világháború idején egy tanyasi család következetesen éli a saját életét, miközben mintegy áttűnnek rajtuk, a földjükön, a vidékükön, a házukon előbb a német, majd az orosz csapategységek. De a hadmozdulatokról érintőlegesen esik csak szó, mert ők mindennapos életüket élik a szörnyű események ellenére. Nem jönnek ki a sodrukból, a legnagyobb türelemmel kezelik a rendkívüli történéseket, és úgy élnek, mint akik nem vesznek tudomást ezekről a zavaró tényezőkről.
Hogy emennyire meghatároz olykor engem is döntéseimben, erre utalnak az aktuális események. Napok óta tudni lehet, hogy BKV-sztrájk lesz.
Informálódtunk, amennyire lehet, és reggel, mint ha mi sem történt volna, kiautóztunk a HÉVhez. A szokásos időben befutott a szerelvény. Az Árpád-hídnál láttam, hogy nem látok semmit – egyetlen buszt se – a végállomáson. Maradtam hát veszteg, mert valószínűsítettük Tücsivel, hogy a metró jár.
Így is volt. Jött, mint a parancsolat. Ezzel máris a Moszkva térig nyomultam elérendő célom irányába. Ott megint alig tapasztaltam valamiféle mozgást.
A kombinó közlekedett. Felszálltam rá, hogy a Széna téren elkapjak egy helyközi buszt, melyre nem vonatkozott a sztrájk.
Éppen indult egy, mellyel igen gyorsan a Buda Gyöngye üzletközpontnál teremtünk. Innen meg, mindenki tudja, hogy a Kelemen László utca csak két megálló.
Feltotyogtam az Ördög-árok mentén, és máris ott teremtem, ahol akartam. Hazafelé se volt rosszabb, sőt.
Egy vidéki buszt sietve értem csak el az utcasarkon az Ördög-ároknál. Ezzel Moszkva tér, ott jött a metró, s egy induló HÉVhez is igyekeznem kellett.
A szakszervezet pedig acsarkodjon nyugodtan a BKV-vezetőséggel a kollektív szerződés részkérdésein. Én megígérem, hogy nem fogok próbapert indítani amiatt, hogy egész évre előre kifizetett bérletem ellenére nem kaptam meg a kielégítő szolgáltatást. Volna okom pedig perelni a céget szerződésszegés címén. Ugyanis nem arra szerződtem vele, hogy én fizetek, ő meg azt csinál, amit akar.
Mica mondja, hogy szmog riadó elrendelhető volna, mert a légszennyezettség meghaladja a káros értéket az egész Belvárosban. Nem csoda, hiszen mindenki autóba vágta magát, és ott bűzölög az utakon, melyeken dugó dugó hátán alakul ki a járatkimaradások miatt. Hát mi tagadás, sok autó összejött. A Buda Gyöngyénél meg kiváltképp. Egy teherautó végigszántott egy személyautót. Csak a csattanásra lettem figyelmes. Vélhetően az történt, hogy a személyautó beszemtelenkedett jobbról, a Budakeszi útról, és a teherautó beleszaladt a fegyelmezetlenkedő másikba. Mindkettőből hullott az afrik. Tele lett a flaszter egy pillanat alatt műanyagcserepekkel.
Ami meg a szmogos időt illeti, nem jókor áll a levegő. Elkelne egy kis szél. Felhős az ég, és szürke minden. Kinéztem a franciabalkonnál, és lefényképeztem a nagy büdös szürkeséget. Szürkületkor
szürke volt az ég,
szürke a flaszter,
szürke a legtöbb autó,
szürke az összes házfal,
szürke valamennyi beton lámpaoszlop, és
szürkülőben minden, de minden, mert sötétedéssel különben is színét hagyja a legtöbb műtárgy, a cseréptől a járdaszegélyig, a messzi fák és a közeli ágak, bokrok.
Nem igazán villanyozza fel az embert.
Persze azért jó tudomásul venni.
Utolsó kommentek