Mickey webnaplója

Kint mínusz négy. Rutinból kalapot teszek a fejemre, úgy indulok misére.
Nélküle is meglennék, de hogy addig se fázzon a fejem, amíg a kaputól a kocsiig, onnan meg a templomba nem érek.
Ma zsufi van odabenn.
A padok teli hívekkel.
A széksorok egyikében találunk két helyet.
Leülünk. Kalapomat a kezemben forgatom. Rájövök, hogy a térdemre húzva megmarad.
Nem sokáig.
Felállunk. Kézbe fogom.
Leülünk. Vissza a térdemre.
Majd Evangéliumra megint felállunk. Kezembe fogom.
Utána visszanyomom a térdemre. 
Hiszekegyre felállunk, kézbe fogom.
Utána leülünk. Rápasszírozom a térdemre.
Átváltoztatáskor kezemben,
utána térdemen,
miatyánkhoz kell a kezem is, mert nálunk miatyánk közben egymás kezét fogják a szomszédok. Kalapomat mögém a székre. (Csak rá ne üljek, mert még rondább lesz!)
Utána a térdemen áldozásig.
Akkor a széken hagyom, úgy megyünk ki.
Visszaérkezéskor a térdemre szorítom újra.
Itt is marad a mise végéig, amikor is kezemben fogom a kapuig.
Majd „kalapom-pompom, kalapom-pom-pom, a fejembe szorítom”.
Közben azért be-bevillan: Milyen egyszerű lett volna az asszony fejére húzni, mert amit nekem nem szabad, neki igen. Ez évezredek hagyománya. Megjegyzem, a nőkre nem kötelező a fejfedő viselése. Még sose szólt senki egy nőre, ha levette a sálját, kalapját vagy éppen a sapkáját misén.
Ezen a misén is sokan viselnek sapkát, kalapot, de csak nők.
A férfiaknak egyáltalán nem illik.
Nem is tűrnék el a többiek.
Így alakult.
Mindenesetre praktikusabb dolog sapkában menni misére, mert adott esetben azt zsebre vághatom, és a dolog ezzel
be is van fejezve.