Mickey webnaplója

Reggel persze a tegnap kitervelt fotótémát örökítettem meg. Címe: a ház. Egyik mellékutcában akadtam erre az abszolút szabályos házra. Tetején a kéményből szabályos és halvány füst, talán inkább pára bodorodott az ég felé, és ami a kémény alatt épült, az is mind szabályos. A ház szimmetrikus, szemből fotózva elég volna a felét felvenni, majd tükrözni a hossztengelyére. A kitüremkedések kitüremkednek, a betüremkedései betüremkednek. Van földszint és emelet, emellett manzárd, ahogy kell, erkély, ahogy kell, és fehér hosszú léces kerítés, mögötte fehér rácsos hálókerítés. Előtte formatervezett kőbakok állnak ellen a parkolási kísérleteknek. Szépséges tuják ellensúlyozzák a ház sárgás-barnás tónusait. Olyan ház ez, amilyet a gyerekek álmodnak. Semmi romantika, minden vonal kitalálható, lerajzolható, utána színes ceruzával kifesthető. Ez a ház méltósággal foglal helyet a telken. Biztonságot, nyugalmat, majdnem azt mondanám, a tökéletesség jegyeit hordozza.
Már tegnap le akartam fényképezni – a házat –, de nem mertem. Hátha személyiségi jogai vannak, és tilos a sokszorosítása. Hátha tulajdonosai betörőnek vélnek, aki azzal a szándékkal fotózom, hogy kilessem gyengéit, vagy mit tudom én, mit. Mindenesetre többen mászkáltak az utcán, ezért vele szemtől szemben meg se mertem állni. Ma is csak rézsút villantottam rá, hátha rám uszítják a kutyát. Persze egy fotós legyen bátor.  (Én nem vagyok az. Még szerencse, hogy nem szerepel a nevem előtt: „vitéz”. :-)
Másik témám a karácsony utómunkálatait reprezentálja. No nem a maga teljességében. Csak még egyszer bedugtam a konnektorba az újságcsutkára tekert világító girlandokat, és néhány felvételt készítettem róluk, mielőtt a doboz fedelét rájuk csuktuk volna, és mielőtt túlmelegedett volna az újságpapír az összegyűlt hőtől. A fát minden évben azonos mozgással távolítom el. Lekopasztás után egy hosszú madzagot a csúcsára kötök, kiteszem a szélesre tárt ablakon, és leeresztem a ház mögé. Lefelé leviszem a karácsonyfatartót a garázsba, elmegyek a fáért, visszaszerzem a madzagot, és zsebre vágom, a fát pedig alul megfogva vonszolom magam után (idén hóban) a sarokra, a gyűjtőhelyre. Ezzel kész is. Múlt évben meghosszabbodott a dolog azzal, hogy lucfenyőnk volt, s leengedés után egy vödörnyi tűlevelet söpörtem utána össze. Az idei Nordmann-fenyő gond nélkül megtartotta csaknem minden levelét. Most ennek is vége. A fa helyén mindössze egy marék levelet találtam – eltakarítottam.
Visszatérek tehát irományaimhoz. A köz(rö)helyes történeteken dolgozom. (A fene tudja, lehet, hogy helyesebb ezt írni: játszom.) Nem mindig van kedvem egy-egy közhelyről írni, máskor meg igen, mert van bennük valami kedvesen pocsék.       
Szabad és rövid asszociációkat rögzítek, ezek hol humorosak, hol halálosan komolyak, törekszem rá, hogy sokszínűek legyenek. Most tehát abbahagyom a poszt írását, mert írnom kell.
* * *
Deske festőbarátja mai posztja mindössze egy szuperminuszos hír:  38.4 a lázam. Olvasója vagyok posztjainak. Ha kontaktusban állnék vele (azt se tudja, hogy a világon vagyok), visszaírnám neki a jobbulást kívánó sokokon túl: Kapcsold ki a számítógépedet. Lehet, hogy ez egy vírusfertőzés!