Gojzer
Mottó: „Az ún. gojzervarrott technológiával készült cipőnél a meghajlított ráma a felsőrészhez simul, varrás után a rögzített rámára kerül rá az első talp, majd még egy varrással a járótalp. Tehát, aki a gojzervarrott cipőt a kezébe veszi, a talpon hármas fonatú varrást lát, mely a hangsúlyozottan elegáns rámán varrott cipővel ellentétben inkább sportos jellegű.”
A szép emblémájú Népművészeti és Háziipari KSzV-hez kerültem gyakornoknak a főiskola elvégzése után 1969-ben. G. volt az igazgató, akivel öcsém ma azonos nevű. Behívatott, és értésemre adta, hogy nagy tervei vannak velem, aztán többé ilyen szűk körben nem is találkoztam vele. (Én a seregbe, ő meg nyugdíjba ment. De ne szaladjunk ennyire előre.) Mivel többen egyszerre kezdtük gyakornoki félévünket, elszórtak bennünket a vállalati központban. Én a tervosztályon kaptam egy íróasztalt, melyet elég szellemtelenül nekidöntöttek a falnak. Zsákszobánknak tán ablaka sem volt, az ajtó meg éppen a hátam mögött nyílott. Kicsit hasonló volt a helyzetem a letartóztatottakéhoz. A vallatóhelyiségben nemritkán a falat kell bámulnia a rabnak. Én is néztem a tőlem szűk méterre lévő falsíkot. Csakugyan rabvallató. Nemegyszer halálosan kínzott az álmosság ettől az impulzusokban oly sivár környezetben.
Ha lenéztem az asztalra, tekintetem nemritkán a gojzerre esett. A gojzernek itt semmi köze nem volt a cipőiparhoz. Hatalmas árkus papírokat varrt össze az egyik bürokrata, hogy naponta vezesse rajta az egyes cikkcsoportok áruforgalmát. Napi forgalmakat, havi és talán éves görgetett adatokat is vittek a talán varrógéppel összebiggyesztett ívre, gondosan kidolgozva a tervhez képesti állást százalékosan és forgási sebességek változásaival. Aki kézbe vette, azonnal látta, hol van elmaradás, hol pedig túlteljesítés. Ez volt hát a gojzer, mely méreténél fogva nehezen volt kezelhető. Mindenesetre igen pontos adatokat kellett naponta szépen olvasható módon bejegyezni, hogy stimmeljenek a számok széltében-hosszában. Emlékszem, többet radíroztam, mint írtam, s végtelenül untam ezt az egész életidegen szamárságot, melyet oly fontoskodva forgattak naponta a vezetői értekezleteken. Jaj, volt Szöcsinek vagy nekem, ha 10 órára nem volt készen. Jaj volt akkor is, ha valamelyik szám bandzsított.
Én, aki már akkor szerettem írni, olvasni, nem tudtam mit kezdeni ezzel az öncélú adathalmazzal. Nem mindegy, hogy a szőttes, a hímzett, a baba, a fafar(agás), a szövött, a szőnyeg, a gyerekruha, a varrott áru vagy a papucsok, esetleg a cserepek fogytak aznap jobban, vagy éppen a fonás, a kézimunka, vagy a bútor? No nem is bízták rám hosszú ideig a gojzer vezetését. Visszakerült a másik beosztotthoz, akinek már régóta életmódjává lett a számok fejtése.
Mindenesetre soha senki nem hívta másként ezt a kimutatás-sorozatot, mint – „a gojzer”. Fétisként járt körbe a tárgyalóasztal körül ülő kollégák kezében. Hogy aztán az értekezlet végétől másnap tíz óráig senkit se érdekeljen.
A hajóskapitány
„Tengerész, ó, szívem, tengerész” – szokta dúdolgatni Ili, a főnökasszony, aki az előttem járó nemzedékhez tartozott. Ha más nem, az általa favorizált slágerek a köztünk lévő különbségről azonnal árulkodtak. Szerette a dél-amerikai nótákat, vagy pl. az „Ahogy lesz, úgy lesz” refrénű nótát is.
Nos ha jó kedve volt, el-elmesélt egy-egy epizódot életéből. Egyszer elmondta pl., hogy volt neki egy barátnője, akinek sehogy se sikerült férjhez mennie. Pedig a fejébe vette, hogy nem marad pártában. A nő nem volt se túl szép, se túl csúnya, se túl okos, s túl buta. Se túl koros, se mai csirke. Nemritkán nyaggatta Ilit, hogy szerezzen már neki egy jó pasit, mert unja a magányos életet (hol volt még akkor a szingli szó?).
Telt-múlt az idő. Ilit zavarta ez a folytonos nyaggatás, elhatározta hát, összehozza valakivel a barátnőjét. Rövid gondolkozás után megjelent lelki szemei előtt egyik igen sármos ismerőse, egy életvidám, jó társasági ember, egy hajóskapitány. Végül is miért ne? Korban összeillenek, körülbelül műveltségben is, és hosszas kapcsolatot feltételezve még az is kiderülhet, hogy hasonló érdeklődési körrel bírnak. Jónak látszott az ötlet, csak egy bökkenő vethetett árnyékot a még el sem indult kapcsolatra. Meg ne tudja valamiképpen a hajóskapitány, hogy itt most az ő partra szállítása következik, meg ne tudja, hogy tartós és elszakíthatatlan kötelékre, végső lehorgonyzásra kell számítania.
Ili megbeszélte barátnőjével a találkozót. Elég átlátszó volt a terv. Ili arra gondolt: presszóban való beszélgetésre hívja meg a hajóskapitányt. De mire a kapitány odaér, barátnője már az asztalnál fog ülni, mint aki véletlenül csöppent oda, és ha már… akkor… ahogy ez lenni szokott.
Így is tett.
A fess kapitány precíz ember lévén az előre megbeszélt időben pontban megjelent elegáns uniformisában. Természetéből fakadóan felhőtlen örömmel vette tudomásul, hogy ezúttal két hallgatója akad, akiket szórakoztathat, miközben maga is jól szórakozik. Téma témát, poén poént követett, amikor Ili felállt, hogy neki most sajnos mennie kell, ám ne zavartassák – ha jól érzik – magukat. Nem zavartatták, jól érezték…
Ili el.
Csak hetek múlva találkozott újfent barátnőjével, aki kisírt szemmel közeledett feléje.
– Hát téged mi ért?
– Engem csak az, hogy lerúgott magáról a te hajóskapitányod.
– Az meg hogy lehet, csak nem….
– De bizony. Olyan őszinte és vidám, olyan oldott volt a beszélgetésünk, hüpphüpp … egyre intimebb is …, hogy én biz elmondtam neki, hüpphüpp:… hogy nagyon megnyerőnek ismertem meg, és szeretném, ha egyszer kitüntetne azzal, hogy ő lenne a férjem. Erre a hajóskapitány szemei elkerekedtek, és három perc alatt lerázott magáról. Azóta se hallottam hírét. Még a telefont se veszi fel.
Ili alig kapott levegőt.
– Mit tettél, te szerencsétlen! Hát nem megmondtam neked a legelején, hogy azt a szót, hogy házasság, ki ne ejtsd a szádon? Most nincs barát, nincs találkozó, nincs parti, és nincs házasság se. Keress magadnak, akit akarsz! – mondta még.
Azzal ő is hátat fordított barátnőjének – csakúgy, mint a hajóskapitány
Utolsó kommentek