Mickey webnaplója

Kétségtelen tény, hogy mindent lefényképeztek már az emberek, ami létezik. Kialakultak a stílusok is, hogy egy képnek hogyan kell kinéznie, hogy szalonképes legyen, hogy kifejező legyen, hogy egyéni legyen és főleg érdekes legyen. Ami nem érdekes, az nem számít.
De csakugyan nem számít?
Nemrég olvastam egy színészről, aki arról panaszkodott: ma nem a klasszikus színészi produkció értékes, nem a darab hű reprezentálásának a képessége, hanem az érdekesség.
Az a színész jut fontos szerephez, aki érdekes: Akinek jó az imidzse, akit valamiért megjegyeznek az emberek. Ha nem tűnik fel valamiféle extravaganciával, lett légyen az akár perverzitás is, nincs esélye a boldogulásra. Nem érdekes. Nem elég érdekes.
Ehhez képest D. pl. kedvenc pocsolyáját fényképezi naponta, meg kedvenc fürdője atmoszféráját próbálja hűségesen visszatükrözni fotóival. (Lehet, hogy ez is egyfajta extravagancia?)
Magam meg zsebemben hordom a masinát, mert sose lehet tudni, mert azután később felesleges a sírás, később minden hiába. Ha eltűnt a pillanat, soha vissza nem jön az egyszer volt látvány. Emiatt készül néha sok kép, néha alig valami. Nem annyira én döntök, mint inkább az élethelyzet, melynek adott szeletét fotogénnek ítélem meg.
Meglepődött Tücsi, hogy a rendetlenül elhúzott függönyön kifényképezek. Pedig engem a vonalak formája vonzott, amiért lefotóztam a balkonra vezető ajtónyílást. A kép címe: Kilátni, meg belátni – idézőjelbe téve. Ez egy Mikszáth-novella szövegrészlete. A tárcanovella címe: A pénzügyminiszter reggelije, az írásban ilyesfélékkel:
Az étterem ajtaja nyitva.Kilátni meg belátni.
Ihletett csend lengi be a teret, senki nem hangoskodik, mert olyan rangos vendég tisztelte meg látogatásával a helyet, mint a pénzügyminiszter, aki reggelizni jött.
Ki merne itt ricsajozni!
Még a pincérek is nesztelenül közlekednek.
Nincs zaj, nem is lehet.
Pszt!
A pénzügyminiszter reggelizik!    
Nos, a mi üveges ajtónk is ilyen.
Rajta kilátni, meg belátni.
Én speciel most kifelé néztem.
Újraolvasva rövid kis jegyzetemet, felrémlik egy gyerekkori emlékem is. Lehet, hogy Mikszáth is ismerte?
Pszt! Tojik a pók! – mondtuk, és ebben a mondásban volt valami abszurd. Mert hát kit érdekel, hogy tojik-e, vagy sem a pók?
Átfordítva Mikszáth szituációjára:  vajon tényleg akkora valaki-e a pénzügyminiszter, hogy ha reggelizik, akkor – pszt, mindenkinek lábujjhegyen kell járnia. Nincs ebben egy rejtett fricska, egy utalás arra, hogy valójában a Kacor-király van jelen, aki egy nyomorult macska (Katze), akiről ostobaság, szamárság azt gondolni, hogy tényleges hatalma van, meg hogy félelmetes valaki.