Mickey webnaplója

Tegnap megírtam, hogy átszürcsölgetem magamon a könyveket, s kiszívom belőlük a nekem szóló nektárokat. Nemrégiben jelent meg egy interjúgyűjtemény a Heti Válasz c. lap válogatása, címe frappáns: Mit ad Isten? Vallomások hitről és életről.
Huszonkét interjú sorakozik benne 22 emberről, zömük férfi, de nem kizárólag, csak majdnem: három hölgy is szerepel benne. Könnyebb, ha őket sorolom: Rónaszékiné Keresztes Mónika (VII. ker. fidesz, 7 gyerek mamája), Makkai Lilla, ugye ő az a lelkésznő, aki Illés Lajos özvegye, no és Petrás Mária, a Pomázon élő, csángószármazású keramikus.
A többiek is többé-kevésbé ismerősök.
A könyv címe nem véletlen. Bár ismert szólást használ fel, a lényegre tapint. Végül is arra kíváncsiak az interjúkészítők, hogy abban a társadalmi közegben, ahol egyre kevésbé illik Isten jelenvalóságáról, Gondviselő szeretetéről beszélni, a kérdezettek életében miként jelentkezett, és hogyan élték meg. Elutasító, tagadó válasz egyikük részéről sem érkezett. Olyikuknak volt az Istentől eltávolodott életszakasza, de többé-kevésbé személyre szabott találkozásokról is említést tesznek.
Apánk mesélte, hogy gyermekkorában elég rendszeresen felkereste az Avar utcai otthonukat egy koldus, aki kopogott, zörgetett, csöngetett, rázta a kilincset, mint az agresszív kismalac a viccekben, és követelőzött.
– Mit adjunk – kérdezték gyakorta a bent lévők.
– Mit adjanak, mit adjanak? Mindent, amit Isten adott! – dörgött a válasz.
Adtak is, ha másért nem, attól való félelmükben, hogy ha nem teszik, letépi a rézkilincset a marcona alak, ami ugye nem kétfilléres veszteség.
Az interjúkat olvasva és a könyv címét ízlelgetve ez a kép idéződött fel bennem.
Merthogy mind valahogy Isten koldusai vagyunk.
Mindent kérünk tőle, még ha nem is minden használ nekünk.
Kérünk csendben,
kérünk hangosan,
kérünk alázattal,
kérünk némán,
kérünk lelki karunkban Isten elé tartva azt a valakit, akinek a javára kérünk valamit.
Kérünk hosszú életet, hozzá egészséget, az egészséghez megfelelő elfoglaltságot, ritmusos megpihenésekkel. És ő tetszése szerint megad mindent, ami a javunkra szolgál.
Hány interjúalany tér ki arra, hogy megpróbálta kikémlelni, mi az Isten rá vonatkozó terve, akarata? Nem egy közülük felborította korábbi foglalkozását, és másba kezdett érett korában, sőt élemedett korában is akár, hogy azt tegye, amire rendelve van, és ne azt, amire a társadalmi divatok (a korszellem, a média stb.) vinnék.
Talán ez a legnehezebb.
Felrúgni a rutint, a megszokást, a fix kenyérkeresetet ebben a labilis közegben, melyet társadalmi méretekben hat át a bizalmatlanság. Becsülöm érte azokat, akik megtették.
Bizonyos értelemben magam is ilyen léthatáron táncolok. Több időm lett, de kiszámíthatatlan egyelőre, hogy mikor, mennyi szabadidőm adatik.
Mindenesetre elkezdtem gyalogolni évtizedekig tartó ülőmunkám vége felé, s mert restellnék „kutyát legeltetni”, fotózom, ami elém kerül, és szépnek mutatja magát.                
Írás közben érkezett az eseti megbízás egy hosszas korrektúrára. Így hát be is fejezem a posztot azzal, hogy szép képeket tettem a fotóim közé.