Néhány hét óta elkezdtem sétálni. Ez egy ideig érdekes, aztán fárasztó, mondhatni unalmas tevékenység. Próbálom hasznosabbá tenni azzal, hogy vállamon lóg a fényképezőgép. Nincs kutyám, nem is akarom, hogy legyen, talán éppen azért, mert állítólag Magyarország dobogós helyen áll (első?) a világon az egy főre jutó kutyák számát tekintve.
Nem a kutyákat kellene szaporítani – szögezem le, miközben elismerem, hogy nagyon sok magányos ember egyetlen (és általában szót fogadó) társa a kutyája. Nos, nem akarok kutyát „legeltetni”, de teljesen öncélúan ődöngeni sem. Ezért viszek magammal fotómasinát, hogy az adódó témákat megörökítsem. (Ma 14 megtartott kép)
Ma a HÉV-megálló túlsó felén induló kerületrészt vettem célba: ez a Mocsáros-dűlő. A mai napig tartanak itt lovakat, korábban malacot is. Most nem találkoztam utóbbival. Kóbor kutyák le-lelátogatnak a közeli erdőből. Most is láttam egyet. Mivel nem tudtam, hogy ma már evett-e, inkább távol maradtam tőle. Egymás után készítettem a képeket arról a csatornáról, mely a mocsarat hivatott karbantartani, levezetni. Különösen egy japán stílusú kerti hídra emlékeztető piros fahidacska nyűgözött le, arról többféle felvételt készítettem. De az élénk északi szél-borzolta vízfelületről is.
A HÉV-megállóból látszó telep körvonalai mindennapos látvány annak, aki itt él. Bár nincs levédve, mint a Budai Vár sziluettje. Mégis sajátos. Persze jobb fényviszonyok mellett kontrasztosabb kép készülhetett volna róla. A Szentendrei út felett ívelő felüljáróról messzire ellátni, és sajátos a perspektíva is. Így néhányat kattintottam itt is. Innen néztük az autók hömpölygését Ágoston unokával, évekkel ezelőtt, amikor még babakocsival kellett feltolakodnom vele az átjáróra.
* * *
A szerzetesek között dolgozva az egyik legmeglepőbb magatartásminta, amit módomban állt megfigyelni, hogy meglehetős apátiával kezeltetik magukat az orvosokkal. Ha kell, hályogműtétre, ha kell, sérvoperációra, szemlencse beültetésre, s mindenféle egészségmegtartó beavatkozásra jelentkeznek. Meglehet, hogy ez a hosszú élet titka: Bátran alávetni magunkat az orvoslásnak, ha a szükség úgy hozza.
* * *
Tavaly egy testneveléstanárral feküdtem egy kórteremben, aki mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy óramű pontossággal vegye be a gyógyszereit. Nem értettem, miért olyan fontos ez az időzítés, hiszen olykor egy-egy tabletta szedését abba kell hagynia, s másokat bevenni.
Az utóbbi időben többször kaptam magam rajta, hogy elgondolkozom: vajon bekaptam-e már az esti adagot?
Nos ennek csak egy garanciája van: ha mániákus pontossággal ragaszkodom ahhoz, hogy azonos időpontban vegyem be őket. Így csak este öt órakor kell figyelnem: eljött az ideje. Megteszem, és kész. A pillanatra könnyebb koncentrálni, mint a tettre magára, mely oly sokszor ismétlődik.