Régóta foglalkoztat a kérdés: Egy méh nem méh, egy hangya nem hangya, egy termesz nem termesz. Mert egy hangya nem életképes. Egy méh se. A hangya csak bolyban élőlény, a méh csak rajban az, a termesz csak a váron belüli funkciójában az, ami. Körükben nincs „rongyos élet”, csak feladat van, amelyet életük kioltása árán is teljesítenek.
Sokan írtak már erről. Henri Bergson pl. ezt: „A társadalom mindenképpen szerveződés; de a kasban vagy a hangyabolyban az egyént test berendezése láncolja munkaköréhez, s a szervezet aránylag változatlan, az emberi társadalom viszont változó formájú, és minden haladásra nyitva áll…. Amazokban minden szabályt a természet parancsol, szükségszerűek: emezekben pedig csak egyetlen dolog természetes: Az, hogy szabályra van szükség.” (Az erkölcs és a vallás két forrása).
Akik szoktak a természetben járni, már mind megtapasztalhatták, mekkora nyüzsgés keletkezik, amikor egy hangyaboly valamiért a felszínen dzsambázik. Egymás hegyén-hátán hemzseg a sok-sok apró hatlábú, mint egy barna mákos tészta, mint egy sűrű sötétbarna rasztás frizura. Kerestem, de igazán idén még nem akadtam erre a hallatlan sűrű „kitelepülésre”. Viszont vándorló hangyákkal találkoztam. Levélvágó hangyák lehettek, legalábbis erre utal a képen látható sok apró zöld levéldarab.
Visszatérve a hangyatársadalomra, Bergsonnak igaza van. A hangyákba kódolva van egész életük lefutása, ezzel szemben az emberi társadalomnak közmegegyezésen alapuló normái vannak, melyeket lelkiismeretem szerint tartanom kell. Modellt nemcsak a gyerekeknek kell adni, hanem a felnőtteknek is, ha egyáltalán közlekedni kívánnak egymás között. Jó volna, ha ezek a szabályok nem változnának választási ciklusonként, hanem megalapozottságuknál fogva többé-kevésbé kiszámíthatók volnának, mert ellenkező esetben frusztráltságot, súlyosabb esetben depressziót okoznak, mégpedig társadalmi méretekben.
De most visszatérek csavargásom színhelyére, az Óbudai sziget déli felére. Nem sok kép készült róla, mert vannak jellegtelen részei, mások pedig nehezen fotózhatók, mert nem áll rendelkezésünkre elég tér. Már a szigetbejáratnál közli egy tábla, hogy magánterület, csak belépési engedéllyel szabad belépni. De mert senkivel nem találkoztam, akitől ilyet kérhettem volna, és mert sokak megfordultak ott mindenféle megkötés nélkül, magam is végigmentem a római kori emlékeket rejtő szakaszon. Találkoztam rajta egy működő golfpályával, és sok megszámozott régi épülettel. Ezeknek vannak tulajdonosaik, talán raktárnak, műhelynek használják őket. Sokat akkor fognak éri, ha megépül a hotelkomplexum, és a bodegákat kisajátítják az építtetők. Mivel ipartelep volt a sziget eme csücskén, (hajógyár), néhány magas őrtoronnyal is találkoztam. A tíz-húsz méter magas vastraverzek tetején, lyukas kazánvas placc, onnan nézték az őrök, hogy nincs-e a területen tolvaj, kém, betolakodó, mit tudom én, ki mindenki.
Meg is jegyeztem a fotó címében, hogy „korunk oszlopos szentjeinek” emelt tornyok ezek. Csak éppenséggel a gyanakvás céljaira épültek.
Szép lehetőségként kínálkoztak a Duna vizén tükröződő hajók, épületek, táj, híd stb. Ezekről, meg néhány magát az enyészetnek átadó fatörzsről készítettem képet, s a megújuló élet tanúbizonyságait felmutató szépséges virágokról, új zsenge hajtásokról is.
Persze poénból a belépést engedélyhez kötő tábláról is – távozásom alkalmával.
Utolsó kommentek