Mickey webnaplója

Mai mászkálásomat két tényező befolyásolta. Az egyik, hogy fehér pantallóm alfelén folytonossági hiányok keletkeztek. No hiszen, lehet, hogy másnak hamarabb feltűnt, mint nekem, aki csak akkor vettem észre, amikor kibújtam belőle.
A másik pedig, hogy három pillepalackot a szelektív hulladékgyűjtőbe akartam dobni. Ha viszont rövidnadrágban megyek, akkor biciklizni fogok.
A fényképezőgépet nem viszem magammal, a pillepalackokat viszont igen. A hulladékgyűjtő pedig a Szentendrei út közelében van. Ha már ott járok, megnézem a szélirányt, s aszerint választok útvonalat, hogy lehetőleg tiszta levegőt szívjak tekerés közben.
A napokban Mica véleményezte a cangát. Szerinte alapjában véve jó. Hajtani minden biciklit kell, anélkül nem megy.
Nos elindultam a Szentendrei úton felfelé. Láttam, hogy egy cég reklámzászlói nyugati irányban lobognak. Éreztem is, hogy benzinszag nélküli levegőt szívok az út jobb oldalán haladva. Maradtam ennél.
Tényleg jó ez a canga, rendesen gurul – erősödött meg bennem is. A nap nem süt, a felhők egyelőre nem ígérnek esőt; hajthatok hát egy órányit északnak, aztán majd visszakódorgok egy másik óra alatt. Elmentem Békásmegyer mellett, el az Omszk-tóhoz. Itt a bicikliút jobbra tartott, nem folytatódott északnak úgy, ahogy korábban. Régebben Szentendréig lehetett az országút mentén hajtani. Mindegy. Beértem Budakalászra, ahol megszűnt a bringaút, de megtaláltam a Pomázi utat. Rátérve meg sem álltam Pomázig. Ott áthajtva a HÉV-síneken megindultam Szentendre felé. Nem akartam bemenni a városba, csak az országútig a bekötőúton, hogy onnan délre fordulva hazatekerjek. (A Kőhegyre is felnéztem. De nem látszott lányunk, Kati, sem a Menedékház onnan, ahol álltam.)
Út közben meglepően sok takácscincér dzsambázott a meleg flaszteres utakon. Ezért a pillanatnyi kellemes érzésért legtöbbjük az életével fizetett. Vajmi kevés esélye volt a bogaraknak úgy átkelni az országutakon, hogy szét ne loccsantsa őket valamiféle jármű. Szintén az út mentén a mező felől hosszasan erős ciripelés-szerű hangokat hallottam. Nem létezik, hogy a tücskök zenéljenek. Az őszi mulatság. Most meg május van.
Hát persze.
Békák fújják a magukét, mert most ők vannak begerjedve.   
Egyébként visszafelé sem találtam meg a korábbi bringautat. Gyanúm, hogy kisajátította valamelyik cég, és egyszerűen elbitorolta. (Vö. a korábban a demokráciáról és a kaliforniai óceán-partról írott posztot.) Az országút, mely mégis elfogadható irányú volt, B.kalász felé vitt.
Persze. Ez az a másik bekötőút, melynek a mentén vagy húsz éve még résztulajdonosai voltunk egy kukoricásnak, (Klenity-dűlő), amit aztán eladtunk, hogy lakásunkat megvásárolhassuk. Csakugyan visszavitt az egykori Trapper-gyárhoz (Budaflax). Innen viszont balra kanyarodva a Lupa-sziget felé visz egy út érintve az Omszk-tavat. A tó mellett kacsáztam el, s figyeltem meg a dróton rángatott vízisízőket. A tó felett csigákon kifeszített kötél fut megfelelő tempóban. Erről csatlakoznak le a vízisízők kötelei, melybe kapaszkodva siklanak a vízen, vagy éppen belebuknak, mint az orrom előtt két fickó is.
Nos innen már próza az egész történet. Hiszen ugyanúgy jöttem vissza, ahogyan elfelé gurultam.
Csak immár sokkal lassabban, és nehezebben. (Már megint nem gurult rendesen a canga.) Nem is tehette, mert folyamatosan déli szél támadott. Ezek szerint délkeleti szélben tettem meg oda-vissza az utat az Aquincum, B.kalász, Pomáz, Szentendre, B.kalász, Óbuda háromszögben. A két óra során négy települést érintettem, mígnem beálltam a garázsba dolgom végeztével.
A szél hol segített, hol gátolt, de hűtése lehetővé tette, hogy eltikkadás nélkül tegyem meg a mai etapot.
Ma csakugyan nem készült fotó, de a tegnapiakat mégis feltettem a többi közé.