Mickey webnaplója

Tegnap, amikor sütött a nap, a dunsztos, 23 fokos hőségben meg lehetett fulladni. Ma vigasztalanul esik az aranyat érő eső, 15  fok van és borús ég, kellemetlenül hideg.
Ma azonkívül országos métabajnokság is van a Szentjánosbogár Egyesület szervezésében. 
Ma reggel óta nélkülözzük Mica társaságát, aki angol középfokú nyelvvizsgára indult, és csak estefelé tér vissza. Eredményhirdetés pedig jó húsz nap múlva. Addig kiméricskélik, mit tudott mit nem, mit kellett volna tudnia, s mit nem. Ez Európa.
Azért hangsúlyozom, mert bár tegnap négy könyvet vettem ki a Platán-könyvtárból, ma mégis az elkezdettet olvasom. A Szent István Társulat kiadásában megjelent pásztorok sorozaton belül is a Német László nagybecskereki püspökkel készült interjúkötetet.
Nos, mint verbita bejárt néhány földrészt.
Tud 7-8 nyelven kommunikálni,
Lengyelországban képezték ki, meg Horvátországban, utána Rómában.
Ettől kezdve meg ő kezdett másokat kiképezni.
Elkerült többek között a Fülöp-szigetekre is. Az ottani élményeiből vágtam ki ezt a jellegzetes snittet:
„Vissza kellene térni arra, amit a II. vatikáni zsinat mond: két pilléren áll a kereszténység és a katolikus egyház. Ezek: Isten igéje és Krisztus teste.  Mindkettőben Krisztus van jelen, az igében, valamint a kenyérben és a borban is. … Fülöp-szigeteki tanulság, hogy a formák nem a legfontosabbak. Vedd lezserül az életet! Take it easy, mondja az amerikai. A cebui segédpüspök, aki felelős volt az egyetemért, évente kétszer összehívott bennünket. A tengerparton találkoztunk. Megbeszéltük a feladatokat nagyjából egy óra alatt, utána elmentünk fürödni, addig a segítők csapata elkészítette az ebédet, ettünk, újból csevegtünk egy kicsit, és a végén volt a mise. A többség térdig érő rövidnadrágban volt, a segédpüspök is. Azon se akadt fenn senki, hogy ott miséztünk, ahol előtte ettünk. Hihetetlen szabadságérzet. Aki egyszer misszióban dolgozott, nevetve nézi a protokoll és a külső elvárások burjánzását az európai egyházakban, meg azt a hihetetlen hidegséget, ami nálunk a templomokban uralkodik. És itt nem az időjárásra gondolok.”
Vagy:
„Kevés a pap. Jártam olyan helyen, ahol évente egyszer volt mise. Vannak képzett bibliaolvasók, vagyis közösségvezetők, akik a püspöktől kapják a megbízólevelüket. Vasárnap összejönnek a templomban vagy másutt, megvan, hogy milyen szövegeket kell olvasniuk, megbeszélik, közösen imádkoznak, és megvolt a közösségi élet.” 124. o.
Persze a kép sokkal összetettebb. Az olaszok fegyelme és a skandinávoké kissé elüt egymástól. Újra csak a könyvet idézem: „Ostia mellett volt egy 15 000-es plábánia, ahol Don Vincenzo volt a plébános. A hívek átlag életkora 34 év volt. A plébános áldott jó pasztorális tehetséggel megáldott ember. A templom közepén volt az oltár, és körben, mint egy római teátrumban ültek a hívek …
Több mint száz (!) csoport működött a plébánián.
Meghívott mindig az egyháztanácsi ülésekre. Este hétkor kezdődött, éjfélkor mondta, hogy most már fejezzük be. Én azt hittem, hogy megölik egymást, olyan eleven beszélgetés, vita folyt. Éjfélkor befejezték, akkor kettőig még kávézás. Missziós csoportjuk is volt, melynek tagjai látogatták az újonnan odaköltözötteket, volt egy csoport, amely a betegeket karolt fel és így tovább.” (105, 106. o.) 
Itt abbahagyom.
Azt hiszem, szerencse, hogy nem vagyunk egyformák:
Varietas delectat.